Szintetizátor, lábdob, aprópénz, nyomorszag. Kopogós cipőben anya és fia menekül a városi délután boldogtalanabb mozzanatai elől.
Ám ez a kapucnis, kíváncsi kisgyerek erőlködik, hogy édesanyja sürgető lépteit és szavait állva a koszos utcán maradhasson, és megértsen valamit. A fekete köpenyes, összegubódzott, púpos hátú öreg néninek ránctalan, eres férfikeze van, olyan fiatalos! Hajlékony, életerős srác. Jól tűri a monotonitást, magas az ingerküszöbe. Villámgyors mozdulatokkal bújtatja vissza arcát az óriási, fekete kendőbe; ne lássa senki. De főleg ő ne lásson. Felismeréseket, igazi rácsodálkozást, egy őszinte gyerek gyanakvó, kétségbeesett szemeit: senki sem az, akinek mutatja magát?

És lám, igaza lehet a csöppségnek, legalábbis ami a konstrukciót illeti. Amit észrevett, az még csak tudománytalan motiváció. Itt az alamizsna a cél, s a köpeny az eszköz. Megtévesztő, de életforma ez, már-már kenyérkereset; mindennapos. Nálunk.Szocializációs folyamataink során magunk is választunk - úgy mondják - társadalmi nemet (gendert).
A társadalmi konstruktivisták azt a nő-és férfiképet favorizálják, ami biológiailag nem meghatározott, hanem különböző faktorok és impulzusok mentén kialakult és alakítható; gyökerei már gyerekkorban szembetűnnek. A kisfiúk a homokozóban nem pityeredhetnek el, ha megütik magukat, mert az katonadolog, a kislányok pedig bármikor legálisan zokoghatnak, ha ezek a katonák meghúzzák a hajukat - nagylánnyá cseperedve nyilván majd azért is, ha nem - .
Tanult, felvett nemi jegyeket konstruál az öltözködés, a klasszikus családmodell vagy egy nőnek kinyitott ajtó is: elosztott szerepeket aggat ránk, amelyek gyakran áthághatatlanok.
Mégis van kiskapu, sőt, bizonytalanság is. A címben jelölt terminus technicus a római jogászoknak a tévedés meglehetősen kényes és bonyolult kérdéskörével kapcsolatos: (a gyermek vagy rabszolga) nemében való tévedést jelent.
Igen, még ma is lehetséges ilyesmit produkálni, ha elfogadjuk, hogy a gender választható. A legtöbbször megegyezik a biológiai nemmel, de van kivétel, számos. Hangtalan, arc nélküli operátorok a chatszobák vöröslámpás negyedeiben: csak betűket dobnak vendégüknek, bizonyosságot nemiségükben aligha. Úgy, ahogy a társkereső portálok képtelen arcai (sem) teszik: a későhúszas „szőkenő” emotikon-mosolya rejthet egy képernyőhöz öregedett, megfáradt férfifogsort is. Ha képesek vagyunk szabadulni a kibertértől, személyesen rázhatunk kezet a Valami Amerika „kékmajmához” hasonló Daisy kacsával, aki a legtöbbször férfi, csak a körömlakkja piros. S ha az irodista apa nem választja a haverokat szombat este, talán más dolga akadt: így lesz a családfő hétköznap reggel nyolctól öltönyös ingatlanügynök, hétvégén pedig show-elem: felsliccelt szoknyás, hosszúlábú táncosnő.
Ezek a szerepek gyakran átmeneti, de a maguk nemében biztos megélhetést biztosítanak, vagy ha hiányzik belőlük a hivatásszerűség, akkor hiányt pótolnak, űrt töltenek be.
Nem tükröznek végső, megmásíthatatlan elhatározást, és nem számítanak egyértelmű döntésnek. Mert kit a szükség, kit a kíváncsiság vezet. Mindenki mást ők, az orruknál fogva.
Vajon a kis kapucnis tudja ezt?