Hír: 100 év után felbukkant egy új Stradivarius!

2011. december 7. 12:11 - hegedű ©hegedű
Szeretem a zenét (igen, így általánosságban), de nem vagyok az az igazi zenerajongó és – értő, csak olyan átlag zenekedvelő - mégis megütötte a fülemet a hír. Mert azért átlag ide vagy oda, de egy Stradivarius az Stradivarius ! A címbeli mondatot azzal még ki kell egészítene, hogy Magyarországon bukkant fel a hangszer.
 
Abban a szerencsében részesültem, hogy ott voltam az Aranymúzeumban, amikor a sajtónak bemutatásra került a hegedű, illetve a történetét is megismerhettük – sőt …. De csak sorjában!
 
A „Stradivarius” az Antonio Stradivari és rokonai által készített hangszerek, elsősorban hegedűk neve. A hangszerek hangminőségük miatt híresek. Igazából még mindig nem sikerült megfejteni, hogy hogyan lehetett ilyen jó minőségű hangszereket létrehozni.
A még egyben lévő példányok múzeumok, világhírű művészek vagy magánszemélyek tulajdonában vannak. A Stradivariusokat minőségük miatt nehéz hamisítani: ilyen hangszereket még egyszer előállítani egyszerűen lehetetlen. – olvasható a Wikipedian.
A sajtóbemutatón kapott anyagból „ollóztam ki”, hogy 1100 Stradivariust készítettek, amelyből 650 maradt fenn, s ebből csak 50, amely tökéletes állapotú. A hangszereket megkülönböztetik készítésük és minőségük alapján: így bresciani időszakban (1691-1700) vagy arany időszakban (1700-1720) készültekről beszélünk. Ugye, az nyilvánvaló, hogy az arany időszakban készült hangszerek jelentik a csúcsot.
Legnagyobb gyűjteménnyel a spanyol király (2 hegedű, 2 cselló, 1 brácsa) illetve az USA Kongresszusi Könyvtára (3 hegedű, 1 cselló, 1 brácsa) dicsekedhet.
A Magyar Állam tulajdonába is van egy, amelyet jelenleg Mága Zoltán használ.
 
Az új Stradivarius történetéről a sajtótájékoztató három szereplőjenek elmondása alapján szerezhettünk képet: három évvel ezelőtt egy zenész sétált be Juhos Tibor Operaház melletti hangszerüzletébe, hogy eladja a megörökölt hegedűt, amely a család tulajdonába volt. A vételárból akarta kiegészíteni a hiányzó részt, ami egy zongora vásárlásához kellett volna. A kereskedővel megegyeztek, aki nekilátott a hangszer alaposabb vizsgálatához, s minél jobban nézte, annál világosabbá vált, hogy ez nem egyszerű hegedű, ez egy különleges hangszer. Ekkor a kereskedő visszahívta a volt tulajdonost, s ezt közölte vele. Szőcs Géza kulturális államtitkár hangsúlyozottan kiemelte beszédében, hogy ez a magatartás a kereskedő részéről olyan ritka szakmai tisztesség fogalmát meríti ki, hogy javasolni fogja az állam részéről fair play díjban való elismerését. Hiszen tehette volna Juhos Tibor azt is, hogy az eredetileg megállapított kisebb vételárat kifizeti az eladónak, s miután kiderül a hangszer valódi érteke – annak megfelelő áron értékesíti – a magyar viszonyokat ismerve, valószínűleg külföldre. Szerencsére, nemcsak a kereskedő hanem a volt tulajdonos is - miután megbizonyosodtak felőle, hogy milyen értéket képvisel a hegedű - azon voltak, hogy a továbbiakban is magyar tulajdonban maradjon. Mert hogy visszakanyarodjak a történethez, a kereskedő a hangszeren talált C A rövidítésből arra a helyes következtetésre jutott levéltári adatok alapján, hogy a hangszer az egri érsekség birtokában volt. A nyomozó munka során kiderült, hogy Pyrker János egri érsek hozta 1827. szeptemberében a hangszert Magyarországra másik három kimagasló hangszerrel együtt egy vonósnégyes létrehozására. A második világháborút követően az egri templom újjáépítésekor adták el magánszemélynek. A hangszer jelentősége és eredete ettől fogva feledésbe merült, s a tulajdonosok nem is tudták micsoda értéket birtokolnak. A levéltári adatokon túlmenően hivatalos szakvéleményt is szereztek a hegedűről, így a londoni és bécsi szakértői vélemények után kiállították a papírt Angliában, mely szerint a hegedű 1697-ben Antonio Stradivari műhelyében készült.
Mint ahogy már írtam, ezek után a kereskedő is és a tulajdonos is azon volt, hogy a hangszer Magyarországon, magyar tulajdonban maradjon. Kokas Katalin, akinek kezébe Juhos László adta a hangszert, hogy mondjon véleményt róla - s aki az első megszólaltatás után érezte és tudta, hogy ez valami különleges hegedű – ő is a szívén viselte a hangszer sorsát. A művésznő és férje, a szintén hegedűművész Kelemen Barnabás felkeresték Szőcs Géza kulturális államtitkárt, segítsen vásárlót találni a hangszer számára. Szőcs úr szomorúan konstatálta, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben a magyar állam nem tudja megvenni a hegedűt, s megkeresett számos nagy magyar céget, intézményt, hogy felhívja a vásárlási lehetőséget erre a nem mindennapi hangszerre. Sajnos, mindenütt elutasításra talált – s végül felkereste Zelnik Istvánt, bár nem fűzött nagy reményt ehhez a találkozáshoz. Zelnik István a köztudatba az Aranymúzeum megalapításakor robbant be. 2011. szeptemberében nyílt meg az Andrássy úton - a teljes nevén – Zelnik István Délkelet-ázsiai Aranymúzeum, amely hatalmas gyűjteményével elkápráztatta a szakmai világot is: arany-, ezüst-, bronz-, kő-, elefántcsont- és porcelángyűjteményének teljes értékét 1,5 milliárd dollárra becsülték két évvel ezelőtt (ez nincs mind kiállítva a múzeumban). Zelnik Istvánt, aki különböző karitatív, muzeális és kulturális célokat támogat Délkelet-Ázsiában, valamint létrehozta a Magyar-Délkelet-Ázsiai Kutatóintézet – érdekelte a hangszer. Megvette, s azon mecénás Stradivarius tulajdonosok példáját követte, akik ezzel a gesztussal kívánják támogatni a művészeteket – azaz használatba is adja a hangszert. Elmondása szerint azon a fiatal művészek kapnak lehetőséget a Stradivarius használatára, akik kiemelkedően teljesítettek az elmúlt években, így most öt évre Kokas Katalin használhatja a hangszert. Zelnik István a további kultúra-támogató tevékenységébe bepillantást engedve megemlítette, hogy a magyarországi „avarmúzeum” létrehozására is jelentős összegű segítséget kíván nyújtani.
Így hát a szakma, az állam és a támogató szerencsés egymásra találása következtében elmondhatjuk, hogy Magyarországon, magyar tulajdonban két Stradivarius van, s öröm még emellett, hogy magyar művészek használhatják illetve ezáltal  talán a magyar közönség is gyakrabban hallhatja majd a nem mindennapi hangszereket.
Minden Stradivariusnak van neve, amelyet általában a használója vagy tulajdonosa után kap. Ennek a hangszernek a neve Cecília, jelenleg még nem tudják, hogyan  is ragadt rajta ez az elnevezés. Cecília először egy magánkoncerten mutatkozott be a Kempinski Hotelben, s reméljük, hogy a széles nagyközönség is megismerheti az elkövetkezendő időben!
Mindenesetre, mi a sajtóbemutató résztvevői nemcsak a történetet hallhattuk és láthattuk a "főszereplőt", de  hallhattuk Cecíliát is Kokas Katalin megszólaltatása által.
 
Köszönet  mindezekért Juhos Tibornak, a "megnemnevezett" volt tulajdonosnak, Szőcs Gézának, Kokas Katalinnak és Zelnik Istvánnak – valamint a közönség előtti névtelen segítőknek.
…. persze, az szebb lett volna, ha a magyar állam meg tudta volna venni, de így is ragyog, ha nem is az arany időszakban készült ….
 
 
 
 
 
 

Hozzászólások (1)

  • anon
    morzsa

    A Kultúra Támogatásáért Címet adományozta a többek között a Zelnik István Délkelet-ázsiai Aranymúzeumot is vezető Magyar Indokína Társaságnak a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma. Az elismerést Szőcs Géza kulturális államtitkár és Halász János parlamenti államtitkár adták át Kuszinger Róbertnek, a társaság cégvezetőjének, az Aranymúzeum főigazgatójának. A kultúra napján a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott ünnepségen indoklásként a Ceciliának, az Aranymúzeum Stradivari hegedűjének megvásárlását jelölték meg.
    Budapest, 2011. január 19.

    jan. 25, 2012