Minden egy gyermekkori pofonnál kezdődött, azaz, hogy egészen pontos legyek, a pofon előtti tizedmásodpercekben. Úgy 12 éves lehettem, egy tizenkét éves, éppen kamaszodni készülő - és az emberi fejlődés törvényeit maximálisan betartó – fiúgyermek megannyi bizonytalanságával, lázadásával és dacával átitatva éltem mindennapjaimat.

A fogyasztói társadalom egy kis csapdája, amelybe én estem bele, s a karácsonyi vásárlási őrületekre való tekintettel ajánlom figyelmükbe az esetemet…

Kerestem rajta valamit, nem győztem bosszankodni, rengeteg elhagyott lim-lom, régi vacak van rajta. Már talán nem is emlékszik rá, aki kitette.

Szinte mindenkinek vannak olyan elképzelt pillanatai, amikre akár egész életünkön át, néha persze hiába, várunk. Én pont erre vártam már évek óta és úgy néz ki el is jött értem.

Körülbelül két éve találkoztam vele először. Az egyik forgalmas körúton sétáltam útban hazafelé, a tömeggel sodródva céltalanul. Nagyban benne gázoltunk mindannyian az Őszben, kicsit dideregve, csupán ennyi közös volt akkor bennünk, bennem és a hullámzó tömegben. Mindannyian ugyanabban az időben mozogtunk, saját világunkban elmerülve.

Lefekszem aludni, hamar elkap az álom, egyre mélyebbre visz, belezuhanok tárt karjaiba. Azt mondja egész nap rám várt. Várt, hogy felszabadítson testem korlátaiból.

Láttam lemászni. És ez rossz hír. Ilyen az élet. De ne szaladjunk ennyire előre.