Szóval Burgosz...
Csodás délután; kimosok és száradnak a ruhák a kötélen - a városnézés után, beülök az internethez, cseppezek. Egyszer csak gyanús hangok; zuhog az eső, félőrültként rohanok ki: így aztán nemcsak a száradó ruháim, de a rajtam levő összes száraz ruhám is elázik. Agyra rogyok, aztán felpattanok, és teljes őrültként rohanok újra ki: a bakancsaim!!! Az ajtóban szétnézek: nincsenek itt, ahova tettem! Gondos háziasszonyi lelkem először körbetekint, ahova most ájulni fogok, nincs-e valami, amit tönkreteszek: s ott vannak az ajtóban a bakancsaim a többi társaságában. Valaki(k) bemenekítették az esőről. Az ott levő két férfit elárasztom hálám magyarnyelvű szövegével. Jót alszok.

Másnap reggel - zsákom megtömve vizes ruhákkal – elindulok és megkapom a csodát, a kifele vezető utat, amely tegnap a frissen kaszált fű illatával lepett meg, most meg a vizes, száradó széna illatával és egy gyönyörű gesztenyefasorral. Hatalmas fák két oldalt, ágaik fölfelé nyúlnak, hatalmasak és tele vannak virággal, telis-tele. Nagyon rövid az út közöttük, de képes vagyok kétszer is visszamenni, hogy csodáljam őket...

Burgoszból az út kifele sokkal szebb, mint amilyen befele volt. Ballagok... Megyek a "Meseta"-ra. Dimbes-dombos vidék, zöld gabonatáblák hullámzanak a kellemes széltől. És Hornillos előtt - a könyvem szerint beígért birkanyáj is jön, barátságos juhásszal és csacsijával - megvakargatom a pofáját, oldalát megveregetem. "Amigo" a neve, legalábbis ezt értem ki a gazda szavából.
Igaz, hogy itt akartam Hornillosban megszállni, de van meg időm (fél egy van), kellemes az idő, nem vagyok fáradt, inkább tovább megyek.

Magam mögött hagyom a falut, s látom, előttem is, mögöttem is ballagnak. Eltelik jó félóra - már egyre több helyen vannak a tájban foltok: terméketlen fehéres csupasz földdarabok, kőhányások, amikor megdördül az ég, morog és jönnek a felhők. Aztán csönd. Újabb félóra és hosszasan morog, és mar dörög is az ég: kabát, kapucni fel, hátizsák csomagolás. Pár csepp már esett, ahogy lelépek az útról az útszéli földre, nem hiszek a szememnek, attól a pár csepptől csúszik az út, olyan, mint a csiriz. Látom, előttem és utánam is a zarándokok öltöznek vízhatlan szerelésbe. Először csak olyan áztató, csöndes májusi eső volt amilyet a magyar földesurak a Napóleoni háborúk idején szerettek (Uram, adj csendes májusi esőt és sokáig tartó háborút - mondták, mert a rossz minőségű magyar búzát el tudták adni a háború miatt) - szóval ilyen eső volt, de aztán vagy ettől, vagy mástól de bemérgesedett az idő és ráeredt az eső - a nadrágom szára szoros kapcsolatba került a lábam bőrével. Először azon merengtem, vaj igaza volt-e az eladónak, hogy nem ázik be a bakancsom, aztán azon, hogy mennyire, végül kétségbe esve gondolkodtam azon: ki fog ez valaha száradni?
Egyre jobban szakadt és a "nagy haditervem" az volt, hogy tudjam tartani a lépést az előttem haladó két kékkel, és ne előzzenek meg a pirosak (esővédőjük színe volt kék illetve piros). Az a döbbenetes dolog történt, hogy még a kékek előtt haladókat is beértem a kékekkel közösen, mert az út sártengerre változott, már a gabonatáblákban is jártunk ... végül aztán már csak mentünk, ne merüljön el a cipőnk!
No és nem láttuk, mikor lesz mar vége, mikor jön a település! Mikor látom, hogy 500 méter "Hontanas", hát majdnem örömtáncot jártunk a két kékkel – sárdöngölő (csűrdöngölő mintájára) lett belőle.

Az első szállásra beestem a kékek után, de az privát volt, nem volt hely se. Mentem tovább, ott megkaptam az utolsó helyet - matracon, ami remek volt.
Csak nem volt szárító - így aztán mindenütt ruhák voltak kiteregetve, mindenkinek nagy helye volt, nekem is - csak éppen olyan hideg volt, hogy semmi sem száradt meg.
No de semmi vész, szlovákokkal beszélgettem, aztán egy olasszal megtárgyaltuk az akupunktúrát és ájurvédát no meg a reflexzóna-masszázs-t.
Hatalmasat aludtam. Matrac alattam, mellettem, párna kettő, vastag takaró - sőt ismerősök is.
És másnap...