Második naptól kezdve, amikor útnak indulunk, most már én megyek elöl. Ha a férjem van elöl, nem lát engem.  A 4-5. napon estefelé, hazafelé jövet pár méter volt a szálloda bejáratáig, amikor két serdülő fiú a férjem előtt egymásnak esett, hogy elvonják a figyelmét. Szerencsére, résen volt és  a harmadik srác nem tudta levenni a hátizsákot férjem válláról. Ettől eltekintve nem volt problémánk a hátizsákokkal, emberekkel.

Szóval elköszönünk a portán, kilépünk az utcára, végig vesszük: bérlet, útlevél, útlevélmásolat, pénz, biztosítási kötvény, víz, ügyintézéshez papírok? Rendben. Mehetünk. Megmarkolom a hátizsákom pántját és elindulunk. Nem vált be az „előre teszem a hátizsákot”, úgy nem tudom rendesen fogni.

Kb. 20 méter sikátor, aztán jobbra 20 méter – ott baloldalon egy férfi szenes vasalóval vasal, ott balra fordulok. Természetesen a lábam elé nézek, hogy hová lépek, körbenézek, hogy el ne üssenek. Na, itt már vannak ismerős dolgok: jobbról például egy „húsbolt", de ott estefelé van élet, balra a kecskék szoktak álldogálni, itt a sarkon – jobbra, balra benézni a sikátorba!  És mindig hosszabban nézek, mint kellene. Hátulról megszólal férjem ideges hangja: ütemesen menni! Megmarkolom a pántot, tovább. Motorkerékpár, ótó, taliga, árus kordéja – próbálom kikerülni, elmenni az útból, előretolni magam – baloldalon menj! – hallom a férjem hangját.  Olyan 100-200 méter után kiérünk a fő útra, jobbra fordulok. El kell jutnunk az útkereszteződésig, a közlekedési lámpáig. Megyek 3 métert, megkerülöm az autót, vissza a fal mellé, kutya issza a vizet a tálkából, kerülöm, újra ki az útra, leszólít az ótós:
- metrometrometro …….
Tegnap eső volt, rálépek egy járólapra, billen nagyot, fröccsen a sáros, koszos lé a szandálomba, a lábomra…

És odaérünk közlekedési lámpához – ami nem jelent semmit, mondja a férjem, de ez nem igaz. Jelent. No, nem sokat, de egy picit. Tehát ez egy szabályos 2 db 2x2 sávos útkereszteződés (szerintem). Tehát, ha piros valamelyik lámpa, akkor az abba az irányba egyenesen haladók egy része megáll – de aki bármerre kanyarodni akar, az általában nem áll meg, ha nem muszáj. A gyalogos ebbe a közlekedési modellbe nincs betervezve – kihasználhatja a lehetőséget, az adódó alkalmat. Kb. ennyi.  Ilyenkor pedig a zöldfülű idegen mit tehet? Hát azt, hogy kinéz egy olyan bennszülöttet, akiben első látásra megbízik, szorosan mellé áll – ez itt, ilyenkor nem feltűnő, megengedett. Szorosan rátapadva vele együtt átmegy. Persze, ez nem azt jelenti, hogy szolgai módon csak utánozza, így is kell rafinéria. Ez okoz a férjem és én közöttem némi súrlódást, mert férjem úgy gondolja, hogy majd ő mondja mit, merre és én csinálom – de ez nem megy. Olyanhoz kell csatlakozni, akinek van tapasztalata – de még így is nekem kell dönteni, mikor lépek vagy nem lépek az autó elé…
Szóval átmegyünk az útkereszteződésen – többször együtt érünk át, de van, amikor elszakadunk egymástól. Aztán hajrá, a metróhoz vezető úton tovább! Itt nincs oly nagy forgalom, de a járda használhatatlan, tele van autóval, vagy mozognak a járdalapok, vagy árusok foglalják el, vagy éppen ott dolgoznak. Itt tehenekkel is találkoztunk valamelyik este. Az, hogy nincs akkora forgalom - relatív. De por, az mindig van. Miközben iszonyú a meleg, általában fúj egy kis szél is – és hogy itt mi van, nem tudom, de néha még a szemüvegem alatt is érzem, ahogy a porszemcsék verik az arcomat.

Férjem az utcán udvariasan végighallgatja a „segítőkész embereket”, teljes mondatban hárítja el az ótósok nem szűnő ajánlatait – a következmény például az, hogy amikor eltévedünk, két metrómegállónyit gyalogoltunk, mert rossz irányba lettünk küldve. Vagy nem tudtunk egy fiatal férfitől megszabadulni, állandóan a nyomunkban volt és „segített”. Rájöttünk, hogy ez tarthatatlan. 

A harmadik nap magasságában kitör belőlem a francia nyelvtudás:

- No, merci! – mondom és csoda történik.Ha angolul pötyögöm a” no thank you ”-t - folytatják és mondják, mondják tovább. De erre a „no, mercire” nem szólnak semmit, mert értik, hogy nem és gondolják, hogy köszönés félét motyogok – de azt is gondolják, hogy én értem, amit ő mond. És ez befagyassza a szóáradatot.

Még egy lényeges dolog van, a nézés. Nem sokkal vagyok magasabb, mint 150 cm – ez itt nem annyira alacsony, mint otthon. Otthon „felnézek” sok emberre és a tekintetét - ha nem is keresem, de nem kapom el a nézésem, ha ő is rám néz. Ez nálunk általában nem jelent közeledési szándékot. Itt rengeteg ember van, és nem rossz értelemben, de próbálják a sokat kizárni – még a nagy tömegben is úgy tenni, mintha egyedül vagy kevesen lennének. Ha én nézem az ótóst, azt hiszi, hogy akarok valamit tőle, természetszerűen vele utazni. Ha nézem az árust, venni akarok. És rögtön lecsapnak, hátha rá tud venni, hogy vele utazzak, tőle vegyek. Egy kis gesztust is már „felkérés táncra”-ként érzékelik. Mert kellene a pénz, a munka, mindenbe bele kell kapaszkodni, hátha …. iszonyú a nincstelenség: ott élnek az utcán,: esznek, beszélgetnek és ugrásra készek, ha látják, valami munkával kis pénz tudnának szerezni ennivalóra. Vannak koldusok, de az utcán hömpölygő embertömeghez viszonyítva kevés – igaz, nem megyünk a felüljáró mögé ….

Reggel megyünk, estefelé jövünk – közben a végeláthatatlan ügyintézéseket bonyolítjuk és lakást keresünk. Napközben egyszer esetleg kétszer eszünk: nincs étvágyunk. A Chai Pont-nál tea, süti vagy rizs. Pár nap után „megbízható helyen” indiai ételt vállalunk be. A hatás elég görcsös. Visszaállunk a tea, süti párosra.
Minden nap határozottan megyünk, előre nézünk, már alig szólít le ótós, nincs jószándékú segítő se nyakra-főre. Nagyon nehezen viselem a látványt, a saját tehetetlenségemet, nem tudok segíteni. Egyik reggel az előző este vett rizs maradékát leteszem egy koldus mellé a földre. Ennyi.