Bucsi Mariann: Boldogság

Az írónő mostani írását állatbarát olvasóknak ajánlom.

Boldogság

A konyhában ülök, csendben, türelmesen várom, hogy felébredjen. Nem akartam felkelteni. Olyan sokat dolgozott mostanában, érzem, mennyire fáradt. Kint már világos van, a napfény vidám táncot jár a terasz ablaküvegén. Egy kismadarat figyelek, az ablakpárkányon ugrándozik, trillázik. Nem tudom, mennyi idő telhet el, mikor végre meghallom a hálószoba felől a neszezést. Legszívesebben azonnal elébe sietnék, de tudom, még alig van ébren. Érzem, ahogy meglódul a szívem és szaporán a bordáimnak csapódik a boldog izgatottságtól. Mindjárt megpillanthatom! Tekintetemet a nyitott ajtóra szegezem. Végre meghallom puha lépteit. Nem moccanok. Belép. Ilyenkor még szinte alszik, mozdulatai lassúak, rutinszerűek. A konyhapulthoz sétál, kinyitja a szekrényajtót, előveszi a kis fémdobozt, kinyitja, apró kanállal megtölti az őrleménnyel a szűrőt. Fémes zajokat hallok, aztán elindítja a kávéfőzőt. Tudom, amíg a sűrű, zamatos nedűt kortyolja, addig csak csendesen ébredezik. Figyelek. Mély áhítattal nézem őt. Kócos haját, vékony karjait, a kissé elmosódott mozdulatait. Megérzem a kávé illatát. Már csak néhány perc és meg fog érinteni. Az izmaim a bőröm alá feszülnek. Az érintései, a szavai, a közelsége, az illata – a nap fénypontjai. Legszívesebben felpattannék és odabújnék hozzá. Mégsem teszem. Türelemre intem magam, várakozom. Tudom, amint megitta a kávét az első dolga lesz, hogy rám mosolyog. Nézem, ahogy kis csészébe önti a kávét, megfordul, végre velem szembe áll. Megtámaszkodik a konyhapult szélében és csukott szemmel issza a forró italt. Már csak néhány pillanat és felébred, aztán a mosolya beragyogja a konyhát.

Szaporán verő szívembe simul egy régi emlék, amikor először megpillantottam. Összekapcsolódott a tekintetünk, mindketten tudtuk, egy életen egymás társai leszünk. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Ő a legcsodálatosabb lény az egész földkerekségen. Ő a mindenem. Mindennél biztosabban tudom, azért vagyok ezen a világon, hogy őt boldoggá tegyem és én mindent meg is teszek ezért. Megérdemli. Bármit odaadok neki, érte, akár az életemet is.

Leteszi a csészét a pultra, rám emeli a tekintetét. Képtelen vagyok tovább várni, hozzásietek. Megállok mellette, a szemébe nézek. Pillantásunk összefonódik. Megöleljük egymást. A boldogságtól sírni tudnék. Magamba szívom az illatát. Felujjongnak a sejtjeim. Kezét a fejemre teszi. Megremegek.

- Jó reggelt drága kiskutyám, mindjárt felveszek valamit és kimegyünk – mondja puha hangon, miközben mellém guggol és én teljes valómmal odabújok hozzá – Szeretlek – folytatja. Örömmel vakkantok, az orromat a nyakába fúrom. Én vagyok a világ legboldogabb lénye az egész világon.

Bucsi Mariann írói FB oldala itt.

Hirdetés