"Nagyon-nagyon kevesen vannak azok, akik egyszerűen csak tanúk, és elmondhatnak egy történetet: én ezt láttam. Ezt hallottam, így volt.” Lénárd Sándor ezen kevesek közé tartozik, elolvashatod 1938 és 1943-ra datált történeteit...

Tegeződjünk! Így talán könnyebben megy. Olvastál Lénárd könyvet? Mondjuk „Völgy a világ végén” vagy „Egy nap a láthatatlan házban”? Ha igen, akkor nem kell sokat mondanom, ez a könyv is olyan jó, mint az előbbi kettő.
Nem is tudod ki az a Lénárd Sándor? Akkor ismerkedj meg vele http://mek.oszk.hu/kiallitas/lenard/cv/index.html és aztán beszéljünk a könyvről.
Két fejezete van, amelynek címe két évszámot tartalmaz Róma, 1938 és Róma, 1943. A rövid címet ellensúlyozza az utána jövő versnek rövid, de címnek hosszú – a fejezetek tartalmát tökéletesen kifejező - egy-egy kétstrófás vers (Nemes Nagy Ágnes fordításai).
1938-ban érkezik az orvosi diplomával vagy rendelkező vagy nem, de orvosi egyetemi tanulmányokat folytatott 28 éves Lénárd Sándor Rómába, s ott kezdi: „amikor kiléptem kis kofferemmel a római pályaudvarról” és ott fejezi be: „megérkeztem a könyvtárba”. Új életet akar kezdeni, valahogy „átvergődni a franciákhoz”, de nemcsak ő, hanem a Café Greco-ban tanyázó „földrajzi társaság” többi tagja is. Elmenni Amerikába, Brazíliába, az Aleut-szigetekre, Alaszkába – bárhová, elmenni a közelgő háború elől, csak vízum kellene, ami nincs. Addig is munka, hogy legyen szállás, ennivaló…..
Lénárdnak elfogy kevéske pénze, nemhogy szobát, de még éjszakára ágyat sem tud fizetni, „elhagyják az ételek, a ruhák” - „s ha azt kérdem magamtól, mi tartotta bennem a lelket a vak életösztönön kívül, azt kell felelnem: a lelki glikogénom” – írja könyvében. Bármilyen kilátástalan a helyzete, a zene és az olvasás mindig ott van az életében, amelyek nemcsak segítenek elviselni a nyomort, de éltető erők és néha pénzkereseti lehetőségek is számára. A mindennapok képei a fasizálódó Olaszországban, miközben a világ rohan a háborúba. Képek, villanások, amelyből nemcsak az embereket, de Lénárd mélységes humanizmusát is megismerhetjük. No és a humor, mely a magából kifordult világot mutatja, fanyar, kesernyés: „Ne tartson bolondnak – mondja az egyik szereplő – Gyerekség. Néha játszunk, mert különben megbolondul az ember.”
1943-ban Lénárd még mindig Rómában van, már hatodik éve. Tombol a háború, Rómát bombázzák és várják az angolokat. Közben élni kell, babot szerezni eladva szinte az utolsó nélkülözhető ruhát, ha nincs más, káposztát lopni – de a zongoráért még a kevés ennivaló egy részéről is lemondani. Amilyen finoman jelent meg a humor az első részben, olyan finoman szövi át a másodikat az érzelem – a ki nem mondott, le nem írt nagy szavak helyett a mindenen átsütő tiszta szerelem érzése.
S ha kezedbe veszed a könyvet, amely szemet-gyönyörködtető papírra nyomtatódott, beszívod a szagát, kérlek, olvasd el először a második rész első két oldalát – azután kezdj bele a könyv olvasásába.
„Nagyon-nagyon kevesen vannak azok, akik egyszerűen csak tanúk, és elmondhatnak egy történetet: én ezt láttam. Ezt hallottam, így volt.” Lénárd Sándor ezen kevesek közé tartozik, érdemes meghallgatni!

Lénárd Sándor: Római történetek, 2010
Magvető kiadó, ISBN: 9789631427646