Ha már kívülről fújod Zeusz és a többiek kalandjait, már végig kóstoltad az összes „Gorog” gyümölcsös krémjoghurtot, engedj a germán mitológia egy szeletének.

Egyszerre kapsz valami újat és ismerőset, valami modernt és klasszikust, valami mostanit és ősit, és mégsem fekszi meg a gyomrodat, sőt!

Minek tudható be ez a kellemesen eltalált ötvözet, az ellentétes, de egymást nem kizáró jellegek sikeres párosítása?

Sok mindenen múlik, de az már biztos, hogy nyerő választás volt a görögök helyett az északi népek mítoszaihoz nyúlni. Ez adta tulajdonképpen meg a dolog pikantériáját és újszerűségét, ugyanakkor lehetővé is tette, hogy könnyedén és gyorsan eligazodjunk az asgardi istenek világában, ami sokban az olümposziakkal húzható párhuzamoknak köszönhető.

Mennyire érdekes és bizonyos szempontból szívmelengető, hogy az emberek távol egymástól milyen sok hasonlóságot mutattak fel gondolkodásukban, világfelfogásukban!

A skandináv istenek is emberi tulajdonsággal rendelkeznek, mint görög változataik, dühösek, féltékenyek, irigyek, önzőek és sokszor alantas céljaik vannak – csak szorozzunk meg mindent legalább tízzel –, mégis egyben üde, felfedezésre váró színfoltok a főként görög és római kultúrán nevelkedett nézőknek, akik itt olyan hangzatos legendás elemekkel, fogalmakkal ismerkedhetnek meg, mint pl. a Mjölnir, Bifröszt és még sorolhatnánk.

Ha e szavak hallatán nem is támad hirtelen kedved fellapozni a Germán, kelta regék és mondák című könyvet, vagy úgy gondolod, hogy az ilyen túlfokozott, nem éppen korunkbeli történetek ezekkel a természetfeletti erőkkel rendelkező szereplőivel, furcsa lényeivel, szokatlan megoldásaival inkább papírra és a fantázia határok nélküli világára termettek, ne állj meg itt, engedd, hogy meggyőzzenek. Már csak azért is, mert a film nem egyszerűen a germán mitológiából merít, hanem a rajta alapuló képregényből, amely máris kölcsönöz neki némi modern jelleget, a Shakespeare-feldolgozásairól híres színész-rendező Kenneth Branagh pedig közben gondoskodik a kellő mennyiségű drámaiságról is.

A történet középpontjában a címszereplő Thor áll, az önhitt, hatalmas és vakmerő harcos, akinek pont ezen tulajdonságok hoznak fejére bajt: miután kirobbant egy ősi háborút, apja, Odin, megfosztja erejétől és száműzi a Földre.

A főhős szerepére kiválasztott Chris Hemsworth mind külsőleg mind belsőleg jól hozta, amit kellett, a színész maga sem lehet egy kis darab, ami még szembetűnőbbé válik, amint a szerelmi szálért felelős, úgy jó harminc centivel alacsonyabb Natalie Portman áll mellé, aki egyébként kellemesen mutat a szerepében, de mivel nincs túlságosan kidolgozva maga a karakter sem, könnyen kiváltható lett volna.

Érdekes egyébként, hogy a földi jelenetek, szereplők kevésbé érdekesek az asgardi pillanatokhoz képest, persze leszámítva azt az eleve furcsa és egyben mulatságos felállást, hogy a mennydörgés istenének a mi világunkban kell boldogulnia.

Anthony Hopkins tekintélytparancsoló mint Odin, Rene Russo fenséges mint Frigg, már csak egy szereplőt emelnék ki a sorból, aki összetettségével és általunk legalább annyira átérezhető démonaival, mint Thor esetében nem más, mint Loki, Tom Hiddleston alakításában.

Ezek után mit is mondhatnék még? Jöhetnek újabb hitvilágok,újabb népek regéi!

8/10 pont

Thor (Thor) – színes,magyarul beszélő, amerikai akció, dráma, fantasy, 114 perc, 2011
Rendező: Kenneth Branagh
Szereplők: Anthony Hopkins, Chris Hemsworth, Natalie Portman, Tom Hiddleston, Rene Russo, Jaimie Alexander