Ciki lenne mindjárt anti-fesztiválozóként jegyezni az (első) Hegyalját, de ha egyszer. Tagadhatatlanul sosem voltam azelőtt, és tagadhatatlanul jó volt. Furmintfröccs, világzene, némi hullámos elektro; - meg headbangelés és progresszív metál is, ha csíped- . Hegyalja 2011.

Vállaltan laikus szerepben indultam neki; nem mintha másképp nem lett volna érdemes. Négy színpad és kétszer annyi bár kínálatát kellett megismernem. Mindezt úgy, hogy (be)vállaltan Balaton Sound-párti vagyok. Így a progresszív vonal sokáig a Malátabárba száműzött,de ott legalább volt Re:pohár. Ha az elején képbe kerülsz, hogy hogy működik, nem adod kapásból vissza a pultnál és főleg nem hagyod a vécé előtti sorban. Mert betétdíjas, így fél korsó sört spórolsz vele. (Vagy nem.) A fesztivál masszívan épített mindenkire, aki józanul érkezett, és bár a bor érthető módon külön standot kapott hat külön pincészettel, Jäger és pálinka is folyt közel ugyanolyan választékban. Szerencsére a fentieket vízipisztolyos kiszerelésben is árulták, így szó szerint úsztunk az alkoholban, ami valljuk be, fegyvertény.

A zenei kínálat tekintetében a törzsközönség klasszisokkal jobban járt, mint a magamfajta amatőr, mert például a Guano Apes vagy a Mastodon is több, mint másfél órás koncertet adott, és aki ismeri - és szereti - őket, az tudja, hogy ez jó. Azok, akik az elmúlt tizenegy évben is Tokajban voltak, nyilván láttak már ezt-azt. Most az amerikai Pennywise magyar származású énekese „A csitári hegyek alatt” kezdetű népdal-feldolgozást is a repertoárhoz csapta, és igen. Hazudnék, ha nem maradt volna meg.

Mielőtt véletlenül kizárólag a koncertekre korlátoznám az élményt, hadd ragadjam ki, hogy többek közt a Kreatív Magazin, a Diákhitel Központ és a Tigáz is képviseltették magukat, akik (a zenei színpadok számára) konkurencia nem, de (a fesztiválozóknak) opció mindenképp tudtak lenni. Az Extrém Sportpark trial-os versenyzői mellett sem lehet szó nélkül elmenni - és nem csak az izzadt felsőtest-kavalkád miatt.
A random módon megállított résztvevők szerint nagy élmény volt Startlap terasz, az Ökoteátrum és Civil utca is; még úgy is, hogy a közülük pár random módon lefektetett arc csak a közelben lévő mentőbázisig jutott.

Ironizálás nélkül állítom, hogy az ember a zene-élményért megy fesztiválozni, és azt is, hogy én a Kosheen miatt mentem. Az nagyon korrekt szombat esti buli volt. A Hungry-t rögtön az elején teljesen új hangszerelésben, a Catch you-t pedig kétszer  (a visszatapsolás után is) lenyomták. A lightos drum ’n’ bass rajongóiért volt a VIP terasz összes hajnali dj-szettje, az utolsó esti Rádió1 parti pedig orrvérzésig mozgatta a népet. A prímet a Borsodi Malátabár vitte a vasárnap reggel hetes zárással, ami azért is nagy szó, mert addigra a nagyszínpad gyakorlatilag már le volt bontva.

Az idei napok zúzósabb hangjait idézve a Pennywise is megmondta, hogy végülis „mindenki dögöljön meg, de azért össze kell tartani”; én meg azt mondom, hogy akárhogy is van, mindezt már csak jövőre; mert az idei Hegyalján vasárnap óta valóban „there’s no f***ing tomorrow”.