Akkor már túl voltunk egy kanárin, amikor fiam bejelentette, hogy ő mókust kér a születésnapjára – sőt, nem is kér, hanem összegyűlt pénzéből vesz. Édesapja rövid hezitálás után arra a következtetésre jutott, hogy tényleg jó ötlet. Én? Na, nem - állat nem való egy lakótelepi lakásba, mondtam, mondom és …., de jövő időről ne beszéljünk.
Mókus: vörös, ugrál és valószínűleg szórja ki a ketrecből a magokat és a forgácsot – emlékezvén Robira – a hullámos papagájra – ilyenek jutottak eszembe. Férjem „megkért, hogy törődjek bele”. És én beletörődtem. Aztán kiderült, hogy nem vörös, hanem csíkos, de a többi stimmel.

A „férfiak” nekiálltak ketreckészítésnek, s igen komolyan vették azon tanácsot, hogy a mókusnak nagy a mozgásigénye, nagy ketrec kell neki. Már nem emlékszem a pontos méretre, de hogy magasság a 180 cm körül volt, az biztos - a szélességi, mélységi adatokat pedig a lakásunk ajtajának mérete befolyásolta - hogy ugye lehessen ki- és behozni az erkélyről. Mert ahhoz ragaszkodtam, hogy tavasz van, menjen ki a jószág az erkélyre: parkra néz, fáktól árnyas, csöndes, ideális a mókusnak. Aztán, hogy mi lesz a fűtési szezonban? Majd eldől. Titokban reménykedtem, hogy mi is a tenyésztő példáját követjük, aki téliesített ketrecekben kint tartotta a kertben az állatait. A kert olyan, mint az erkély – időjárásilag, nem? Az érdekeltek szerint: nem. Ez nem olyan ketrec, ezt nem lehet téliesíteni, nem beszélve arról, hogy akkor téli álmot alszik és nem láthatjuk hónapokig! – be kell hozni a lakásba, született meg a döntés (egyszerű többségi szavazás volt). Többperces monológom után nem győztem meg a fiúkat arról, hogy parkettás, fehér tapétás hálószobába nem való mókus, de az előadás drámaisága megtette a hatását, és férjem elfogadtatta az érdekelttel, hogy anyósom szomszéd lakásának megüresedett konyhájába vigyék át a mókusketrecet.
A mókus első és további nyarain is remekül érezte magát kint az erkélyen, rohangált a ketrecében, evett, ivott, gyűjtötte az élelmet. Télen meg lassabban élt, sokat aludt – de téli álmot nem aludt. Szelidítésről szó sem volt, de amikor a ketrecét tisztították, akkor ott szaladgált a konyhában – pár alkalom után már észrevehetően nyugodtabban. Hozzászokott, hogy a ketrecrácson át bedugott finom falatokat (dió, cseresznye, alma) elvegye, aztán „biztonságosabb helyen” vagy nekiállt enni vagy begyűjtötte pofazacskójába.
Szép formás kis mókus volt, szépen kigömbölyödött. Legkisebb gyermekünk az egyik évben az iskolai év utolsó tanítási napján úgy döntött, hogy nemcsak elköszön a mókustól indulás előtt, de „csak egy kicsit megsimogatja Micikét”. Ketrecajtót kinyitotta, mókus kiugrott, fiunk utána kapott: a farka végét megfogta. A mókus megrémült, megugrott, de a farkát fogta a fiunk – és letörött a farka vége, mókus levetette magát az első emeleti erkélyről, az alattunk levő lakás kertjébe, ahol olyan 80-100 cm-es gaz nőtt. Családunk összes még otthonlevő tagja, rohant a kertbe – kerítésen átvetettük magunkat (nem lakták a lakást) és próbáltuk megfogni az állatot, aki a farka egy részének elvesztése miatt valószínűleg még jobban meg volt rémülve. Hát nem volt egyszerű, kiszaladt a játszótérre, megharapta az ujjamat – s végül én (mert én vagyok a realitás és az …) lehoztam az alvóházát, letettük a gazba, beleszaladt és kiszaladt és nem tudom hányadik próbálkozás után egy beszaladás után sikerült egy ruhát úgy rádobni a házra, hogy nem tudott kijönni. Irány a lakásunk – és hogy ki volt jobban megrémülve és elfáradva, azt nem tudom, de egálra tippelek.
Ezután már csak egy dolgot kellett békés eszközökkel levezényelni: a tulajdonos délutáni érkezésére előkészíteni és előadni a történetet a ketrec mellett, amelyben egy véres farkcsontú mókus látszólag igen békésen éldegélt …. Nem volt könnyű.

©'Micike'
16 év óta óta - CSEPPEK.hu."Micike"

Aztán fiunk elhagyta a családi fészket, s férjemmel úgy döntöttünk egy idő után, hogy utána kell vinni a mókusát. Az övé. Az önállósodás a szülői ház ablakából kinézve oly ragyogó fényben tündököl, de aztán (saját tapasztalatból is tudjuk), nem mindig ilyen. Jó lesz az a ketrec a lakásban, hazaérkezéskor oda lehet menni: a ketrecrácson bemutatott produkció, a kézből elfogadott almaszelet – na, ugye nem üres a lakás, engem is vár valaki.
Micike remekül érezte magát az új helyen, itt is volt erkély, kert. Itt is megszokta a konyhát, amiben kedvére szaladgálhatott, amikor a ketrecét takarították. Ha nem is a nevére, de a hangra reagált- ki lehetett hívni a ketrecéből, mintha figyelt volna. Tudott örülni: ha több órás vagy napos távollét után valaki megjelent a ketrecénél, igaz már kevesebbet, de még produkálta magát: szaladgált föl s alá.
Évek teltek el. A  lakásban már nemcsak a fiunk és Micike élt, hanem jött egy harmadik is - szerencsés találkozás volt. Micike kapott egy gondoskodó nőt "maga mellé", aki nemcsak a gondolatait is leste, hanem megemelkedett a finom falatok száma is. Micike produkálta magát a rácson, volt újabb lelkes nézője és csodálója.   
Aztán jött a betegség és szembe kellett nézni a várhatóval: letelik az idő. Fiaméknak el kellett jönni hozzánk több napra, s hozták Micikét. Úgy jött megint, ahogy első alkalommal, egy kis dobozban. De most csak egy nagyobb dobozba tették, faforgácsra, nem volt hatalmas ketrec, nem volt ugrálás. Napokig ott feküdt – elfogadta a vizet, almaszeletet kézből ….
Egyik hajnalban valami apró zaj vagy megérzés fiamékat a mókushoz hívta. Micike a száján keresztül lélegzett, s ahogy a tenyerükbe vették, kinyitotta a szemét, rájuk nézett és nemsokára utolsókat dobbant a szíve ….
Egy kis oktalanka állat 9 és fél éve - mégis mennyi mindent jelentett sokunknak.
Ha vannak örök vadászmezők – mondja férjem - Micikének ott is szép élete lesz, mert itt annyi kedvességet adott, hogy megérdemelte.
Megőrzünk emlékezetünkben és köszönjük, hogy velünk voltál Micike!