2017. július 23. - vasárnap

Névadásról egy kicsit

Kinyomtatom...

Ha odakerülünk, hogy születendő gyermekünknek nevet választunk, általában nem egyszerű eset. Mert először is, az esetek többségében két embernek kell legalább egyezségre jutni: a leendő anyának és apának. A helyzetet általában bonyolítja, hogy vannak a családban, akik úgy érzik, nekik is joguk van beleszólni a döntésbe – (egyik kedves nagynénénk éjjel 11 órakor hívott fel, hogy közölje, milyen nevet akar a születendő gyermekünknek, mivel csak meghallgattuk, ezért a leveleiben nyomatékosította „kérését”, például „az utolsó kívánságom” kezdésű mondatban).

A névadásnak van azért valami misztériuma – amit érdemes figyelembe venni. A név kicsit meghatároz(hat)ja az embert is – legalábbis a másik ember szemében egy Ilona (de bármelyik nevet írhatnám) további ismeretlen Ilonákat fog fölruházni tulajdonságokkal és ez visszafelé is igaz, egy Ilona nevűtől kicsit elvárjuk, hogy olyan legyen, mint az én Ilonámnak tartott Ilona. De az is misztérium, hogy talán a nevek is beleszólnak életünk alakulásába, valamerre irányítanak.

Mikor nevet adunk, képzeljük el, hogy a majd megszületendő gyerek egyszer oda fog állni elénk és megkérdezi: - Miért adtad nekem ezt a nevet?

Lehet a kérdés csak egyszerűen érdeklő, de az is lehet, hogy éppen abban a helyzetben van, hogy nincs megelégedve a nevével – s akkor aztán tényleg lényeges, hogy kis lelkét megnyugtassuk és helyrebillentsük.

Bármilyen nevet adunk neki és bármilyen okból döntöttünk így, mindig mondjuk el –mondjuk el, amiből érezze, hogy egyedi, csak rávonatkozó, csak ráérvényes ez a névválasztás. Legyen neki története – az is történet, hogy „hirtelen eszembe jutott ez a név, s olyan jóérzés fogott el…”, de lehet hosszabb is. Mindig azt hangsúlyozzuk, hogy örömmel adtuk, mert ajándéknak szántuk, azt gondoltuk, hogy a névben benne van, ami névvel csak adható. Nem kell komoly, lelkiző szöveg – öröm, ez legyen benne.

Sok múlik az elmondáson – persze, nem mindegy hány éves a kérdező, ehhez is kell alkalmazkodni. Az esetleges bakikat elsimítva, de el kell mondani – hisz valaki ”jószándékból” elmondhatja, s marad utána valami rossz szájíz. El kell mondani, mert az idő lehetőséget is ad a korrigálásra: bár én nem ezt a nevet akartam neked adni, de most már látom, hogy mégiscsak jó döntés volt, mert…

Ismerősöm mesélte, hogy apja fiút várt a már meglevő lánya után. Amikor megtudta, hogy újra lánya született, a feleség – hogy a csalódást oldja – kérdezte a férjétől, mi legyen a neve, mert nem volt lány nevük, csak fiú. Az apa - mérgében – egy bogaras nagynéni nevét adta a lányának. Aztán nem lett semmi tragédia: két nap se kellett és helyrebillent minden: remek a lány, később: milyen jó, hogy lányom van – s a név? Szép név ez, nem a név, hanem a nagynéni volt kicsit bogaras. És mindenki nevetve meséli a történetet – mert igaz, nem indult jól, de jó irányba terelődött.

Örömmel adjuk a nevet és osszuk meg a névadás-titkát a név viselőjével – örömmel.

Ahogy nő a gyerek, egyre nagyobb térben mozog egyre több ismerőse lesz. Gyakran előfordul, hogy az ismerősök, barátok másképpen szólítják, becézik, mint mi, névadók. Ne csináljunk belőle problémát. Vannak, akik kifejezetten szeretik: egyik embernek Ilona vagyok, a másiknak Icu. De ha a gyerek szól, hogy neki nem tetszik, ahogy nevezik, akkor segítsünk neki ahogy tudunk.

Kevés emberrel, de megtörténik, hogy megválik a nevétől – próbáljuk megérteni. Ha mi is elmondtuk, hogy miért választottuk neki azt a nevet, akkor valószínűleg ő is elmondja, miért akar másik nevet – ha neki ez fontos, akkor nekünk is legyen fontos. Ha más érvet már nem is találunk, gondoljunk arra: ha akarom, én is változtathatok nevet… Ez nem kudarc.

Saját értékelésem: Nincs Mások értékelései: 4.4 (5 szavazat)