2017. június 28. - szerda

Az első októberi premier az Orlai Produkciónál Száll a kakukk fészkére

Kinyomtatom...
Helyszín: 
Belvárosi Színház
Időpont: 
2015. október 7. 19:00
Szabó Kimmel Tamás és Jéger Zsombor

2015. október 7-én mutatja be az Orlai Produkció a Száll a kakukk fészkére című előadást.

A Ken Kesey világhírű regényéből készült darabot Znamenák István rendezi, a főbb szerepekben Szabó Kimmel Tamást, Péterfy Borit és Kocsis Pált láthatja a közönség.
Ki az őrült? Az, aki egy vad, zavarodott világ elől egy elmegyógyintézetbe menekül, aki örök lázadóként nem hajlandó elfogadni a társadalom által meghatározott kereteket? Vagy éppen ellenkezőleg, az, aki a keretek megőrzéséért képes elmenni a legvégsőkig, aki az elmezavarodottaknál is megszállottabb tettekre képes, csak hogy fenntartsa a maga által kiszabott rendet? Hol van az igazi szabadság? A rácsokon kívül vagy belül? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket vet fel a Száll a kakukk fészkére című darab.

A történet egy elmegyógyintézet falain belül játszódik. McMurphy, a megzabolázhatatlan elítélt elmezavart tettetve kerül ide, bízva abban, hogy itt talán emberségesebb környezetben töltheti le a büntetését. A kiemelkedően intelligens, dörzsölt, fékezhetetlen indulatú McMurphy szinte azonnal feldúlja a betegek és az ápolók életét. De egyvalamivel nem számol. Pontosabban egyvalakivel. Ratched főnővérben igazi nemezisére lel. A kegyelmet nem ismerő zsarnok a végsőkig képes elmenni, csak hogy megfékezze McMurphy lázadását. A lázadást egy embertelen, elaljasult világ ellen, ahol a kapaszkodók elvesztek, és ahol a „normálisak” és az „abnormálisak” mindannyian ugyanannak az őrületnek a pengeéles határán egyensúlyoznak.

Ken Kesey 1962-ben megjelent regényéből a hetvenes években készült el a színpadi és a filmes adaptáció is. A Miloš Forman rendezte filmnek 1976-ban öt kategóriában ítélték oda az Oscar-díjat, Jack Nicholson felejthetetlen McMurphy-alakításával pedig beírta magát a filmtörténetbe.
Znamenák István A folyón túl Itália című darab bemutatása után most ismét az Orlai Produkciónál rendez. A Száll a kakukk fészkére főbb szerepeiben Szabó Kimmel Tamás, Kocsis Pál, Péterfy Bori, Makranczi Zalán, Nagy Dániel Viktor, Mátyássy Bence, Formán Bálint és Keresztény Tamás láthatók.
További előadások:
2015. október 08., 10. és 25.

„A hatalommal való szembenállás mindig aktuális”
Szabó Kimmel Tamás alakítja a szimulánsként elmegyógyintézetbe kerülő, annak diktatúra-szerű struktúráját bomlasztó, öntörvényű McMurphyt. Karaktere kapcsán Dömötör Nikolett beszélgetett vele felkészülésről, rendszerről és lázadásról, szerepekről, amelyeket nehéz levetkőzni és arról, szükséges-e, hogy egy előadás aktualizáljon.

Amikor nemrég a Hair és Berger kapcsán beszélgettünk, arra a kérdésre, hogy te lázadónak tartod-e magad, azt válaszoltad: inkább felbujtó, provokatőr vagy. Ha McMurphy karakterét nézzük, őt melyik kategóriába sorolnád?
Inkább azt mondanám, McMurphy egy szélsőséges, gátlástalan alak, abból a fajtából, amilyenből nagyon sok mászkál köztünk. Teljesen önazonos: pontosan azt mondja ki, amit gondol és érez. Magasról tesz a szabályokra, folyamatosan próbálja áttörni a határait, a rá szabott korlátokat.

Van olyan értelmezés, amely szerint ő afféle „csavargó Messiás”: nem pusztán dacból, szórakozásból, nem csak a saját, de sorstársainak érdekében is síkra száll a Főnéni ellen, szemeket nyit fel, ráébreszt, egyfajta – bár elég sajátosan megnyilvánuló – világjobbító szándékkal bomlasztja a diktatúrát.
Nyilván van benne egy ilyen vonás is, de ezt még nem fejtettem meg. A legtöbb cselekedete nem jóindulatból ered, hanem abból a célból, hogy neki jó legyen, hogy a maga oldalára állítsa az ápoltakat a főnővérrel szembeni csatájában, hogy szövetségeseket keressen. Az Indiánnal való kapcsolata bizonyos szempontból különlegesebb, nagyjából ő az egyetlen, akit sikerül kimozdítania a - valójában megjátszott – katatóniájából. Milyen furcsa: valaki besétál a zárt osztályra és három perc alatt feltűnik neki, hogy ez az ember nem süketnéma, holott tizenegynéhány év alatt senki nem jött rá… Szóval, McMurphy lényének biztosan van egy olyan része is, amit nem az öncélúság vezérel, de alapvetően, a személyiségéből adódóan látja, hol a hiba abban a szabályok által működtetett rendszerben, ahova bekerült – ezeket a hibákat pedig mindenkinek jól odadörgöli az orra alá. Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy az ápoltaknak legalább egy kicsit felnyitja a szemét. Vagy amit maga után hagy: hogy az Indián végre felvállalja magát és kiszökik. Ez biztosan neki köszönhető. De hát nagyjából ennyi a pozitív hozadéka az ő tetteinek, túl sok mindent nem ér el.

Ami az Indiánhoz fűzte, az azért mégiscsak más volt. Összetettebb, emberibb…
De ugyanúgy a haszonhúzásból gyökerezett. Megtalált egy a hatalmas, nagydarab embert, akit, miután rájön, hogy mindenkinek hazudik, képessé tesz a megnyílásra. Őt is megpróbálja felhasználni egy csomó helyzetben, aztán persze védi is, például amikor az egyik terápián Ratched nővér rászáll, mert nem akar megszólalni. Felrúgja és le akarja ütni az ápolót, aki kezet emel az Indiánra. Ez valóban egy fordulat: végre mutat egy emberi gesztust, ami miatt azonban – kvázi büntetésből – elektrosokkolják.

Ha a zárt osztály falai között valódi emberi kapcsolatokról, barátságról nem is beszélhetünk, a közös ellenséggel szembeni indulat, összefogás legalább bajtársakká tehetné ennek a közösségnek a tagjait.
McMurphyn kívül senki nem küzd, az ápoltak talán észre sem veszik, hogy olykor kezdik áthágni a szabályokat. Ő csak egy katalizátor, aki megbolygatja a benti életet, és inkább áttételesen, a viselkedésével, az általa behozott energiákkal rántja ki kicsit a bentieket a szarból, amiben tapicskolnak. De egyedül harcol, annak ellenére, hogy mindenki azt mondogatja: teljesen felesleges, amit csinál, a végén úgyis ő húzza a rövidebbet. Amikor fogad arra, hogy egy hét alatt kikészíti a főnővért, senki nem áll mellé. A betegeknek igazából pusztán izgalmas, hogy egy csata zajlik odabenn – végre valami történik. Egyébként sok karaktert ma már nem küldenének be a pszichiátriára a darabban szereplő betegségeikkel, erről beszélgettünk is egy szakemberrel. Ott van például a dadogó Billy Bebitt, akinek abból eredően vannak különféle frusztrációi, hogy nem sikerült leválnia az anyjáról. McMurphy rögtön átlátja a problémáját, összehoz neki egy légyottot egy örömlánnyal – látod, ezt például pont segítő szándékkal teszi. Miután lefekszik vele, a fiú felhagy a dadogással, egészen amíg Ratched nővér elő nem hozakodik és zsarolni nem kezdi őt az anyjával. Persze egy pszichoterápia sem úgy néz ki, mint majd a színpadon, ahol körbeülünk és mindenki elkezd beszélni a saját bajáról, a többiek meg szétszedik. Ez a Főnéni perverziója, aki így tartja a hatalmában a bezárt szerencsétleneket. A ’60-as évek Amerikájában a pszichiátria tudománya és módszerei még teljesen másként működtek, és részben a könyv hatására kezdődött el egy folyamat, amelynek során komoly változások történtek.

Tehát a felkészülés része volt az is, hogy egy szakembertől pszichiátriai gyorstalpalót vettetek?
A betegségekről beszélgettünk, a tünetekről, azok színpadon megjeleníthető jellemzőiről, a pszichiátria világáról akkor és ma; arról is szó volt, hogy néz ki egy elektrosokk-kezelés, mit okoz a lobotómia. Évtizedekkel ezelőtt bárkit beküldtek a zárt osztályra, akire kimondták, hogy márpedig skizofrén. Az antipszichiátriai mozgalom révén jutott el például odáig a tudomány, hogy egyáltalán definiálták, különválasztották egymástól a különféle betegségeket. Amerikában sokáig a kormány és a CIA is használta a betegnek nyilvánítottakat különféle kísérletekre. Ma már a bejutás is sokkal nehezebb egy ilyen intézménybe, az államilag támogatott egy hónap lejártával pedig kiteszik az embereket – persze nem azokat, akik nem tudnak felelősséget vállalni a tetteikért, de legnagyobb részüket szélnek eresztik, miután beállítják a gyógyszeradagjukat.

Hiába a ’60-as évek Amerikájában, ráadásul egy nagyon specifikus közegben játszódik a történet, nem egy konfliktushelyzetről könnyen asszociálhatunk a jelenkorra. Cél, hogy aktualizáljatok az előadással?
Nézd, a hatalommal való szembenállás mindig aktuális – ha innen nézzük, az történik, hogy Ratched nővér diktatúrájába becsöppen valaki, aki elkezd forrongani és megbolygatja a rendet. Miközben a legnagyobb elmebeteg épp ő maga. De expliciten, szájbarágósan nem érdemes a mai magyar hétköznapokra, közállapotokra utalgatni - akár megnézik, akár elolvassák a darabot, a közönségnek biztosan feltűnik számos párhuzam, ami azt az érzetet kelti, hogy akár ma, itt és most is játszódhatna. Mi itt nem az aktualizálhatóságot próbáljuk meglovagolni; tulajdonképpen csak azt játsszuk, ami írva van. Ilyen szempontból felesleges kordonokkal vagy határkerítésekkel telezsúfolni például egy Shakespeare-drámát, a lényeget úgyis mindenki megérti, aki meg akarja érteni és úgyis mindenkinek ugyanaz fog róla eszébe jutni.

Bár a film öt Oscar-díjat nyert, nem volt túl jó ómen, hogy a McMurphyt játszó Jack Nicholson és a rendező, Milos Forman úgy összevesztek, hogy nem is szóltak egymáshoz, az operatőr volt köztük a tolmács. Nem értettek egyet abban a kérdésben, hogy vajon McMurphynek mekkora szerepe van a betegek fellázításában. Znamenák Istvánnal megvan a konszenzus a karakteredet illetően?
Közösen gondolkozunk róla és nagyjából azonos véleményen is vagyunk a rendezés metódusairól, a játszani valóról, ezért is tudunk jól együtt dolgozni – értelmezésbeli különbségeken biztosan nem fogunk összeveszni. Nem is hiszem, hogy jobban tudnám értelmezni ezt vagy bármelyik darabot, mint ő, akinek azért van jópár év előnye, és nem mellesleg az, hogy kívülről látja, amit csinálunk.

Nicholson anno depressziós lett a hat hétig tartó forgatás során. Gyakorlatilag beköltözött a stábbal a kórházba, jó néhány jelenethez az ottani betegek statisztáltak, neki pedig végig kellett néznie egy elektrosokk-kezelést is. Neked volt valaha olyan szereped, ami, ha nem is viselt meg ennyire, de mégiscsak rád telepedett?
Persze, a Hamlet is, a Karamazov testvérek is ilyen volt. Azért mi már teljesen másképp tanultuk a színjátszást. Annak, amit Nicholsonék csináltak, az úgynevezett method actingnek a lényege, hogy már hetekkel a forgatás előtt „átalakul” a színész és a rá osztott karakterként éli a mindennapjait. Nemrég láttam is egy dokumentumfilmet Robert DeNiróról, aki szintén ennek a módszernek híve. Amikor a Dühöngő bikán dolgozott, a felesége már teljesen ki volt készülve, nem bírt vele otthon. Vagy ott van Heath Ledger a Jokerből - egy hónappal a forgatás előtt bevonult egy hotelszobába, és még akkor is kisminkelve mászkált, amikor éppen semmi dolga nem volt. Elhiszem, hogy ez meg tudja mászni az ember agyát, és a Száll a kakukk fészkének is biztosan lesz olyan előadása, ami után még hosszasan a hatása alatt leszek, de attól azért nem félek, hogy emiatt nem tudok majd fölkelni az ágyból.

Hol húzod meg a határt?
Fogalmam sincs, nem tudnám megmagyarázni, hogyan és hol választom el. Arról szól a munkám, hogy egy hónapon keresztül ezekre a lelki hullámvasutakra készítem fel az idegrendszeremet. Olyan, mint amikor az ács dolgozik: a kezében, az ujjaiban van már a mozdulat, mekkorát kell ütnie arra a szögre, hogy pontosan bemenjen. Én az idegrendszerembe kódolom, hogyan tudom megcsinálni, megélni a fordulatokat úgy, hogy elhiggyék.

Még nem értékelted

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

jelenet

Magyarországon egyetlen alkalommal, az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

plakát

A Csíki Játékszín zenés előadásával startolt a versenyprogram a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

plakát

Családi játszmák a Belvárosi Színházban.