Abból, ha egy - idealistán - jóléti államban élő ügyvéd afféle „svéd krimit” ír - és az idézőjel itt csont nélkül a műfajnak szóló elismerés -; abból nem következik, hogy anyagi gondjai vannak. Akkor sem, ha csak hazai pályán eddig 400 000 eladott példány jogdíját zsebelte be. A pénz mégis olyannyira kulcskérdésnek számít manapság, hogy a filmvásznon is megfog, sztoritól függetlenül. Az Instant dohányban ráadásul utóbbi is nagyon erős: csak a kokain, csak a reváns.

A második részek és könyv-adaptációk kegyetlen tanulságai - miszerint mindig az első a legjobb, és a vásznon lehetetlen több száz oldalnyi akciót hozni - a Stieg Larsson-trilógia várva várt utolsó részében is igazolódni látszanak. Már az első kettőben is nehéz volt elfogadni, hogy a skandináv paradicsomok egyikében történik mindaz, ami. Ez csak hozzáad az élvezeti értékhez, sőt, a megoldáshoz is: mert emberi és szervezeti szinten is megmutatkozik, hogy olykor sem igazság, sem irgalom nem létezik; semmi sincs, csak a reváns.

Hátborzongató, torokszorító, elgondolkodtató, lélegzetelállító, zseniális de legfőképpen tökéletes. Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni a filmet. Nem sokszor van olyan, hogy egy filmnek annyira a hatása alá kerülök, hogy órákkal (sőt napokkal) utána is elgondolkodjak a filmben látott dolgokon, Most ez történt.

Egy film, ami kapott negatív és pozitív kritikákat is. Az az egy biztos, hogy mindkét főszereplőt Golden Globe díjra jelölték. Én pontosan miattuk néztem meg a filmet, hiszen mindkettőjüket nagyon szeretem. Ők Angelina Jolie és Johnny Depp. A díjat végül nem ők vitték haza, de nekem tetszett az alakításuk és maga a film is.