Mint a fekete szemeteszsákok zörgése,amikbe elpakolják az életeket: onnan kezdődnek az emlékek. A memória csodálatos hatalma fog kézen, és visz magával: szigorúan a thatcher-i szemszögből. Nincs is más nő az egész Alsóházban, csak ő. Ilyen a megbocsátható emlékezet, és ilyen film A Vaslady.

Meggyőződésem, hogy a harmincas korosztály az élet kegyeltje. Miért? Mert már tanulmányait befejezve önálló életet élhet. A szülők már nem, saját gyerek még nem áll elő különféle elvárásokkal. Lehetünk decens menedzserek hétköznap, de hétvégén akár kockás fülű nyulak is. Aztán érkezik egy telefon.

A film témája egy olyan dolog, amit igazából a filmkészítők nem szívesen vesznek elő, főleg nem akkor, ha vígjátékot akarnak készíteni. (Bár hozzá kell tenni, hogy a Fifti-fifti ún. dramedy, azaz a dráma és a vígjátéka egyfajta elegye). A film egy betegség körül forog, méghozzá a rákról. Senki ne ijedjen meg ettől, mert én magam sem szeretek súlyos betegekről filmet nézni, de a Fifti-fiftit imádtam.

Félénk és nagyon merész is. Jó példa Terrence Malick skizoid jellemvonásaira, hogy a rendező nem vette át az Arany Pálmát Cannes-ban Az élet fájáért. Inkább a producerét küldte porondra, akit a szakma legalább annyira (el)ismer. De a szakma olykor igen kis szelet, a műértő néző pedig kihalófélben van: nem biztos, hogy úgy ért Malick nyelvén, ahogy R. De Niro.

Johnny Marco sikeres színész, nagy kanállal habzsolja az életet: nők, bulik, alkohol, luxus. Ám egy napon nagy feladat nehezül a vállára, gondoskodnia kell a lányáról. Sofia Coppola tőle megszokott módon mutatja be Hollywood pompája mögötti világot. Mégis nekem nagyon unalmas volt, többször kerültem alvás közeli állapotba, és többször éreztem úgy, hogy azonnal ki kell futnom a moziteremből.