Pigniczky Réka rendezésében, a Nemzeti Filmintézet (NFI) támogatásával és az 56films gyártásában egész estés dokumentumfilm készült a legendás Kaláka együttesről - megalakulásuk 55. évében. A filmet az 56 Films gyártotta és forgalmazza.
Urbán Ádám a Fővárosi Nagycirkusz fotográfusának rendhagyó kiállítása december 10-től a Capa Központban.
„Az Aszódi Javítóintézet különleges hely: az ideiglenesen itt élőknek az ittlét egyszerre büntetés és nélkülözhetetlen segítség. Aki már járt ott, biztosan nem fogja elfelejteni – ezt tapasztalatból tudom. Fotográfusként az elmúlt évben hosszabb időt töltöttem együtt a bent lakó srácokkal, akik többnyire lopásért, rablásért vagy más bűncselekményért kerültek be. Sikerült jobban megismernem, hogyan működik a kívülállókat zsigerből elutasító, zárt közösségük. Eleinte engem sem fogadtak el, később aztán megszoktak és maguk közé engedtek. Sokat elmond, hogy az első képeimet így is közel egy hónap után tudtam csak elkészíteni, addig fényképezőgép nélkül voltam köztük. Az ott dolgozó szakemberek hamar felismerték a közeledő, jó szándékomat, minden zárat nyitó kulcsot kaptam, szabadon mozoghattam az intézetben. Míg bent jártam, találkoztam kiélezett helyzetekkel, akadt olyan is, amit a fényképezőgépemmel sikerült megoldanom. Több pozitív élmény is ért, sok ajándékot kaptam tőlük, melyet saját kezűleg készítettek. Mindeközben olyan dolgokat is megtudtam róluk, amit a külvilág nem ismerhet. A bent lakó fiatalok között számos tehetség akad, van, aki verseket ír, kiválóan énekel vagy táncol. Ezek az élmények, ismeretek, tapasztalatok nem csupán az elkészült fotókon maradtak meg, de bennem is kitörölhetetlen nyomot hagytak.” (Urbán Ádám, fotográfus)
„Urbán és Urbán Aszódon
Ritka, még az amúgy sokat (néha túl sokat is) látott fotómuzeológusnak sem gyakorta előforduló helyzet teremtődött a tavalyi év elején, amikor Urbán Ádám fotográfus életében először belépett az Aszódi Javítóintézet kapuján. És miután apja fia, ezt az egyszeri látogatást megszámlálhatatlanul sok követte, hasonlóan az ezerkilencszázhetvenötös évhez, amikor Urbán Tamás – minden engedélyt megszerezve – szinte hetente járt ki az akkor még nagyközségbe, annak is egy meghatározott részére, a dombon álló, múlt századi téglaépületek valamelyikébe. Urbán Tamás akkoriban járt a MÚOSZ Újságíró Iskola fotóriporteri szakára, s ez lett a vizsgamunkája. Fekete-fehér negatívra fényképezett, de nem csak fotókat csinált. Beszélgetett az ottani gyerekekkel, kisebb-nagyobb szívességeket tett a nehézfiúknak, meghallgatta bajaikat, azok leveleket és naplókat írtak neki, rajzoltak… Már az sem csak egy riport volt. Itt alakult ki az a – negyven év távlatából – jól kivehető megközelítésmód, etikus hozzáállás, humánus emberi és nem a dolgát végző, feladatát teljesítő és utána lóhalálában távozó fotóriporteri attitűd, mely olyannyira megkülönbözteti Urbán Tamás életművének legfontosabb nagy egységeit mások még oly jó riportjaitól is. (...) Az akkori kiállítást Keleti Éva nyitotta meg az ezerkilencszázhetvenötös év Luca napján. Keleti a tanára volt az újságíró iskolában és mellette szólt még ott egy elvtárs, egy felettes szerv. A fotográfus asszony felvetésére, miszerint ez az anyag megérdemelné, hogy a fővárosban is bemutassák, az elvtárs félre nem érthetően válaszolta még ott a megnyitón, hogy ez a kiállítás nem hagyhatja el az intézet területét. Így is történt. Negyven évig őrizték egy száraz helyiségben, majd utóbb a házi múzeumukban többet közülük falra is tettek. Mikor lementünk és megnéztük először az egykorvolt tárlat képeit, hasonlót éreztünk mindhárman, mint amikor a Magnum First kiállítást meglelték egy múzeumi raktárban úgy, ahogy 1954-ben lekerült a falról. Az itt, Aszódon meglelt negyven éves kópiák mellé Urbán Ádám a huszonegyedik század technikájával fotózott újakat. Nem apját utánozta, nem a meglévő képeket rimékelte, hanem beleállt a helyzetbe mint Urbán Ádám, és lefényképezte, milyennek látja egy mai fotográfus az évszázados intézmény mai lakóit. És a külön-külön is figyelemre méltó képek mellett éppen ez adja a két anyag érdekes átjárásait, azt a párbeszédet, mely negyven évet kiált át. Az azonos téma két generáció eltérő formanyelvén megmutatva, a változó emberek és mégis azonos helyzetek, szituációk… a két Urbán más és mégis sok szempontból hasonló előadásában.” (Kincses Károly fotómuzeológus)