Magán-ügy kép

Magán-ügy

A film nagyon jó, ha nem pörgős krimit várunk, ha elfogadjuk azt, hogy a valóság teljes megismerése sohasem lehetséges és a szubjektivitás befolyásolja a kialakított képet.

Az általam olvasott filmismertetők valahogy úgy kezdődnek, hogy amikor egy neves pszichiáter tudomására jut, hogy egyik betege öngyilkosságot követ el, elkezd nyomozni. Ezekután én - és gondolom az emberek többsége is - valami jó krimire gondol. Ültem a moziban, s amikor vége lett a filmnek, meglepődtem, na de hol itt a megoldás? Talán Agathta Christie-is befejezésre vártam: összehívják a még életben lévőket, hogy aztán Poirot elmagyarázza, hogy mi is történt. Világosak lesznek az okok, az elkövetés módja – mindenki megnyugszik - mi, a nézők is, mert mindent megtudtunk. Nincs rejtély.

Ha belegondolunk, vajon tényleg ilyen az élet – mármint Poirot vagy Miss Marple szemével látjuk a körülöttünk lezajló dolgokat, mindig megtudjuk a tiszta igazságot?

Szerintem a filmnek nem véletlenül az a címe, hogy Magán-ügy és nem pedig valami krimire utaló cím.  A film azt a témát boncolgatja, hogy hol van a magán-ügy határa? Ki és mikor érzi azt, hogy valamely dologba másnak nincs joga beleszólni, vagy félünk róla másnak beszélni, vagy magunk se vagyunk tisztában, hogy miről van szó, kire tartozik az ügyünk, vagy egyszerűen szeretünk hazudni, szerepet játszani?

Magánügyeink egyrészt emberi kapcsolataink során jelennek meg: férj, feleség, gyerek és bárki más – meddig avatom be a másikat az életemmel, gondolataimmal kapcsolatban? Mit mondok el neki/nekik?   De elérkezhetünk egy olyan ponthoz, ami már jogi, avagy állampolgári területet is érint: valamit be kellene vallani, el kellene mondani a hivatalnak, rendőrségnek? Bűnügy – nem bűnügy? Nem beszélve az orvosi titoktartás etikai oldaláról – ne feledjük, hogy pszichiáter a film főszereplője, aki hajdan feküdt maga is a kanapén, s aki a film egyes jeleneteiben most a kanapé mellett ül és hallgatja pácienseit.

A film a történetet nem magyarázza el teljesen, nem tudunk meg mindent, nincsenek a szereplők részéről sem „vallomások”, magunknak kell összerakni az eseményeket. A film valahol a mindent tudunk és a láttam, ismertem valamennyire a történetet és a szereplőket – között van.

Ebben a filmben – nem durván, hanem hihető módon – a szereplők bizonyos traumákat, megoldatlan problémákat hordoznak, de ezeknek a megjelenése az életükben nem kirívó.

A cselekményről: a neves pszichiáter megtudja, hogy öngyilkos lett az egyik régebb óta kezelt betege, akivel kapcsolatban nem gondolta, hogy öngyilkossági hajlama lenne. Sejtései támadnak, kialakít magában egy véleményt, hogy talán nem öngyilkosság ez az eset. Próbál a maga módján utána járni pár dolognak, amiből páciense viselkedésére akar magyarázatot kapni. Közben pedig a maga személyes problémái is előkerülnek: az anyja emléke ugyanúgy, mint a divatból járó páciensek elviselése, rendezetlen kapcsolata férjével és fiával és még sorolhatnám.  Ezt az utánajárást, a családjával rendeződő viszonyát, bizonyos gondolatainak újragondolását mutatja be a film.

A zárszó szerintem az lehetne: ami történt/történhetett nem bűnügy, hanem magán-ügy, így ítélik meg a szereplők.

A pszichiátert Jodie Foster alakítja, az exférjet Daniel Auteuil – mindketten remek játékot nyújtanak.

A film nagyon jó, ha nem pörgős krimit várunk. A képek gyönyörűek – az őszi táj, a lakásbelsők eleganciája….