Danny Boyle, ha csak ennyit tudok a 127 óra című filmről, vagyis hogy a Trainspotting kultfilm angol rendezője jegyzi az új amerikai-angol életrajzi drámát, már önmagában ez a tény is igen kíváncsivá tett volna. A rendező nevét látva a plakáton, éreztem, ezúttal is nagy dózisban kapom az adrenalint, az erős képek keltette hangulatot és váratlan látványt, és nem utolsó sorban egy elképesztő történet döbbenetét.

2008-ban a Gettómilliomos-sal (Slumdog Millionairel) Oscarokat gyűjtött be a rendező, megérdemelten, mert a Sekély sírhant, és a Trainspotting rendezője az a fajta képgyáros, akit a történetek extremitása inspirál igazán, és ezt a végletességet maximálisan kihasználja.

Az új film egy megtörtént esetet dolgoz fel, amelyet maga az eseményeket átélő amerikai fiatalember, Aron Ralston könyvben is megörökített egy magányos Grand Canyon-beli kis híján végzetes kirándulásáról. A fiú egy fatális véletlen során lezuhan egy szakadékba, és a magával sodort kő, földet érve az esés után, a sziklafalhoz szorítja a jobb karját. A sztori tálcán kínálja a sikert, de egyben veszélyeket is rejt, hogy elmegy a magamutogató bravúrkodásba, az öncélú sokkolásba. Ugyanis - figyelem! - megrázó képek sora mér súlyos ütést gyomorszáj tájékon, és okoz garantált másfél órás mellkasi nyomást.

Természetesen nem tudom, mire gondolt a rendező, hogy miért akarja ezt a valóban kivételes történetet filmre vinni, de bennem végig ott bujkált a kérdés, mi ez, a jó értelemben, meghasadt tudat a fiatalokban? A facebook-nemzedékben él ugyanis egy erős vágy, hogy magához ölelje a virtuális világot, és mára a folyamatos kapcsolattartás lételemmé vált. Másrészt szereti magára ölteni a magányos hős szerepét is, és nekivág a Góbi-sivatagnak, vagy csak úgy Ausztrália végtelen mérföldjeinek egy szál ingben és egy kézikamerával. És ez az elgondolkodtató, miért visz magával kamerát? A válasz egyszerű, mert hős akar lenni, és az egyedül nehezen valósítható meg, ahhoz közönség kell, még ha utólag is verbuválódik az.

Aron Ralston minden bizonnyal átértékelte a hősiesség fogalmát az eset óta, hiszen a legénykedő önmutogatás üres póza helyett már valóban heroikus küzdelmet kellett folytatnia, és nemhogy közönsége nem volt, de esélye sem, hogy egy teremtett lélek is rá akadjon. Pedig Aron Ralston gyerekkorától fogva nagyon jól ismeri a Grand Canyont, ahol otthonosan mozog, ismer minden sziklát, csúcsot és hajlatot. A film is nagy hangsúlyt helyez erre a közeli kapcsolatra táj és ember között, és mi is átéljük a páratlan látvány okozta eufóriát. Talán ez a másik fontos eleme a történetnek, hogy az embert örök kihívásra késztető természet és a rettenthetetlen pózban való tetszelgés vágya olyan erős függőséget okozhat, ami úgy módosíthatja a tudatot, hogy az már képtelen felmérni a valós veszélyt. Így válhat a kanyonnal való közeli kapcsolatból majdnem halálos ölelés.

A rendező egy nagyon világos ívű történetben rajzolja meg azt a lelki és tudatállapotot, amely során a fiú döntése elkerülhetetlen az ösztönök harcában. A következetesen és rendkívül érzékletesen bemutatott folyamat miatt végül mégsem válik hatásvadásszá a film, pedig ez kísértette a legjobban.

A film operatőrei, Enrique Chediak és Anthony Dod Mantle, izgalmas technikai megoldásokkal és parádés vizualitással ellensúlyozták a történetnek az eseményből fakadó kényszerű statikusságát, miszerint egy fél méter széles szűk hasadékban telik el 127 óra. A forgatókönyv is, amelyet a rendező és Simon Beaufoy együtt jegyez, képes visszaadni a szűk térrel fordítottan arányos belső idő kitágulását, amelyben felértékelődik a múlt minden egyes apró, jelentéktelennek tűnő pillanata, hogy aztán az is eltűnjön, és marad az a jelen, amelyben maga a létezés válik zsigeri élménnyé, és végül különválik test és tudat.

A főhőst alakító James Franco tehetséges játékkal jut el a pimasz határozottságtól az alázatos, férfias felismerésig.

Mikor felocsúdtam a film végén, nagy megkönnyebbülésemre, elmaradt az amerikai filmek kötelező záróképe, amelyen vadidegen emberek önfeledten tapsolnak. Azért én elismerően biccentettem egyet.

10/10 pont

127 óra (127 Hours) - amerikai-angol életrajzi dráma, 94 perc, 2010
Rendező: Danny Boyle
Szereplők: James Franco (Aron Ralston), Kate Mara (Kristi), Amber Tamblyn (Megan), Treat Williams(Aron apja), John Lawrence (Brion), Kate Burton (Aron anyja), Clémence Poésy (Rana), Lizzy Caplan (Sonja Ralston)