Őszintén zavarban vagyok a Maradandó sérülések című magyar dokumentumfilmmel kapcsolatban, mert problémafelvetését nagyon aktuálisnak tartom, mivel rendszeres hírfogyasztó lévén, naponta olvasok, hallok a filmben is megjelenített megrázó, elgondolkodtató emberi drámákról. Viszont Nemes István dokumentumfilmje nem tud igazán közel férkőzni hozzám.

A jelenhez sosem kell nagy fantázia, de a régmúlt megjelenítéséhez vagy a még távoli jövő elképzeléséhez annál inkább. Ezért szerencsés alkotó a dokumentumfilm-rendező, mert „csak” belenéz néhány sorsba, és máris van témája. Az élet megírja helyette a sztorit, a szereplőkről is gondoskodik, és még dramaturgiát is ír hozzá, így az alkotó történetek sora között jár, amelyeknek van elejük, közepük és akad esetleg végük is. A rendező kamerájával rögzíti ezeket, és beavatja munkája révén a nézőket is. Hogy miért is? És itt elakadok.

Nemes négy élet valóságszeletét dokumentálja; Tamásét, az elvált, gyerekeitől így kényszerűen távol élő apáét, Blankáét, a marketing szakmában munkát kereső ötvenes éveiben járó nőét, Attiláét, a számítástechnikában otthonos, sokoldalú hajléktalanét és Ágnesét, a devizahitel tartozása miatt háza elárverezése előtt álló, gyerekét egyedül nevelő fiatalasszonyét. Úgy vélem a hajléktalan megállapítás mindegyikükre érvényes. Tanult, képzett emberek, akik kiestek egy, számukra érzelmi, anyagi vagy fizikai biztonságot adó, rendszerből, akár mind a háromból is egyszerre, és most kétségbeesetten keresik a megoldást, mindegyikük helyzetének és vérmérsékletének megfelelően.

A rendező jól választotta ki alanyait, akik megnyíltak előtte, és életük egy nagyon kényes pontján bizalmukba fogadták őt, és meséltek neki. A filmnek itt-ott sikerül is visszaadni ezt a fajta bensőségességet. Az apa útját követjük gyerekeihez, mely során jól érzékelhető, nemhogy a kamerát nem veszi észre a férfi, de saját apját sem, mert a két lányával való közeli találkozás köti le minden sejtjét. Az álláskereső középkorú nő esete is tipikusan magyar jelenség, amikor egy ereje teljében lévő, aktív embernek esélye sincs a kora miatt a jelenlegi munkaerő piacon. Pedig a kamera előtti fesztelen és őszinte megnyilvánulásai, mindennapos erőfeszítései meggyőző erejűek, hogy valaki nemcsak akar, de tudna is dolgozni. Nincsen ezzel másképpen a hajléktalan férfi sem, aki önkényesen lefoglalt lakásából jár be a hajléktalan szállásra dolgozni, hogy segítsen a még nála is elesettebbeken, és a Város Mindenkié aktivistájaként dolgozik. Lám, az élet nem spórol az iróniával sem, mert hiába mindenkié a város, ha helyet mégsem talál benne mindenki. Az állás és támasz nélküli Ágnes fizetésképtelenség miatt kénytelen feladni álmát és házát. Az ő szájából hangzott el a film legemlékezetesebb mondata: „A túlélésre élni, az nem élet”.

A rendező ítélkezni semmiképpen nem akart, nem is ez a dolga, és nekünk nézőknek sem, mert a film hősei valójában mi is lehetnénk. Így nem marad más hátra, minthogy elgondolkodjunk, hogyan jutottak ide, és hová visz tovább az útjuk. Erre viszont nem kapunk választ a filmből, amely nem akart oknyomozásba fogni, mert a rendezőt az itt és most izgatta, és tényeket, állapotokat rögzített, valójában szereplőinek monológjait.
Véleményem szerint viszont a film dialógus kell, hogy legyen, amelyben a különböző nézőpontokat megjelenítő és képviselő szereplőkön keresztül érvek és ellenérvek, ha nem is összecsapnak, „helyzetbe hoznak” egy adott problémát, így a néző maga is érveket sorakoztat fel valami vagy valaki mellett vagy ellen, és – talán - jó eséllyel kerülheti el azokat a társadalmi vagy társas csapdákat, amelyekben a jelen film szereplői vergődnek. Mert a valóságot én magam is ismerem, de az igazságot keresem, azt szeretném tudni.

Ebben lehet feladata egy dokumentumfilmnek, hogy közelebb vigyen a lehetséges válaszokhoz. Ehhez viszont hangsúlyokat kellett volna elhelyezni ezekben az élettörténetekben, központozni azokat, hogy az elgondolkodás, a felismerés irányába vigyen minket a film, ha már szereplői élete egy helyben toporog is, de mi érezzük, hogy amit látunk, annak van eleje, közepe és vége. Mert így a rendező megspórolta rajtunk a katarzist, amiért kár.

7/10 pont

Maradandó sérülések - magyar dokumentumfilm, 52 perc, 2011
Bemutató: DUNA Televízió; 2011. április, 14; 22:45
Rendező: Nemes István
Szereplők: Bucsi Ágnes, Mészáros Blanka, Sivák Tamás, Takács Attila