Beszélő fejek – Antigoné; Filmszemle – 2011

Május 5-én kezdődött el az utolsó Magyar Filmszemle. Sorában a 42-dik, napjai számában négy napos. Tehát egyaránt üdvözlünk és búcsúztatunk valamit. A még mindig nagyon fiatalnak számító művészeti ágnak a közel fél évszázados rendszeres ünneplése komoly fegyvertény a hagyományokra kényesen ügyelők számára is. Mára kiderült, a ti hagyományotok, nem a mi hagyományunk.

Az én idei nyitófilmem Dettre Gábor Antigoné című tv-filmje volt. A cím imponált, a film hossza, 152 perc már kevésbé. Szophoklész drámájának olvasási ideje szinte percre pontosan ennyi. Ez idő alatt a király, Kreón és Oidipusz lánya, Antigoné tragikus küzdelemben elbuknak. De míg Kreón morálisan aláhull, addig Antigoné halálában megdicsőül. Szophoklész művének nemcsak azért vagyok hálás, mert átsegített két és fél óra feszengésen, hanem mert sorait hallgatva, tudom, hogy létezik „a” tökéletes műalkotás. Minden benne van, ami emberré tesz minket, és mindenre figyelmeztet, ami megcsúfolja emberi voltunkat. A király sajnos nem hallja saját, sokszor igaz szavait, és veszíti el józanságát a hatalom féltékeny őrzése miatt. Antigoné törik, mivel az igaz jellem, a hatalom nyomásával fordított arányban, a végsőkig feszül. Színházi dramaturgok többnyire az aktuális társadalmi, politikai klímának megfelelően választanak darabot. Detttre Gábort is az antik mű hátborzongató aktualitása ragadta meg. A józanság és a bölcs belátás fontosságára figyelmeztet ugyanis a görög tragédiaíró.

Egy remekmű újra dolgozásánál mindig az a kérdés, a rendező hozzá tud-e tenni valami többletet, azt a többletet, amelyet a saját korából merít. Mint például tette azt Franco Zeffirelli a Rómeó és Júlia 1968-es feldolgozásában. Az olasz rendező úgy tért vissza az angol mester reneszánsz világához, hogy közben ledobott magáról minden rárakódott filmes és társadalmi álszemérmet, ahogyan a 60-as évek hippi fiataljai is megszabadultak a kor konvencióitól, és átadták magukat a földi nirvánának. De az ausztrál Baz Luhrmann 1996-os Rómeó és Júliája is eltalálta a Music Televison klippjein edződött, hír–és árufogyasztó nemzedéket, de alkotásában arra nagyon ügyelt, hogy megőrizze a világirodalom egyik legszebb szerelmének a varázsát. És hiába olvastuk és láttuk sok-sok változatban a történetet, Zeffirelli és az Luhrmann filmjének a végén még mindig drukkolunk, hogy Júlia előbb ébredjen fel szerelme végzetes tette előtt. A szerelem, a mű misztériuma tehát működik.

Dettre Gábor is egy klasszikus művet akart modernizálni, de kísérlete nem sikerült. Formai újítása nem eredményezett tartalmi megújulást. A rendező talált egy festett hátteret, amelynek színváltozása pontosan követi a szereplők érzelmi állapotát és a dikció, a szövegmondás hőfokát. Ez előtt a festett kép előtt a színészek, akik végig csak válltól fölfelé láthatóak, néhány jelenettől eltekintve, mondják el a szövegüket egymás után. Hiába a háttér és a hasonlóan dekorált szereplők, mi többnyire csak beszélő fejeket látunk, mert nem működik a szereplők közötti dinamika. Ezért a drámai feszültség sem jön létre, mivel hiányzik az a közeg, amelyen át oda-és visszaáramlanak az érvek és ellenérvek, amelyet a drámai szereplők képviselnek. Dettre ezzel nemcsak a filmszerűségtől, de a drámaszerűségtől is megfosztotta az Antigonét. Az egész egy illusztrált hangos könyvre emlékeztetne, ha lett volna ilyen ez idáig. Így viszont az olvasói teremtő fantázia, az a bizonyos belső mozi nem tud vetíteni, mert folyamatosan zavarnak a mozivásznon ténylegesen látottak. Hiába a színészek, Mucsi Zoltán, Ujlaki Dénes, Fátyol Hermina, Moldvai-Kiss Andrea és Szarvas József dicséretet érdemlő szövegalakítása, a drámai tér felszámolásával, az jóformán a semmibe hull. Előfordul az is, Fátyol Kamilla és Szalay Marianna esetében, hogy a rengeteg könny és fájdalom kínosan mesterkélt előadásmódba fullad. Nehéz befogadói műveletté válik emiatt a százötvenkét perc.

Szophoklész történetét a görög nézők nagyon jól ismerték a mítoszok világából. Nem annak megismeréséért mentek akkor a színházi versenyekre, és nemcsak azért, mert fizettek érte, hanem mert arra voltak kíváncsiak, a drámaíró hogyan formálja meg a mitológiai anyagot úgy, hogy a tragédia kiváltotta érzelmi sokk értelmi megvilágosodással párosuljon. Ők ezt vélhetően nem így fogalmazták meg a színházból kijövet, hanem úgy élték meg, ahogyan én, amikor először találkoztam Szophoklész tragédiával. Sírtak és dühöngtek. De közben érezték, hogy a közös élménnyel ugyanannak a közösségnek a tagjai. Erre való a műalkotás és a katarzis, amely kimondva kimondatlanul is, de a mai napig is követelmény.

4/10 pont

Antigoné – magyar tv-film, színes, 152 perc
Rendező: Dettre Gábor
Szereplők: Fátyol Kamilla, Mucsi Zoltán, Fátyol Hermina, Kovács Krisztián, Keres Emil, Nyakó Júlia, Szarvas József, Csuja Imre, Ujlaki Dénes, Moldvai-Kiss Andrea