A Rubicon kiadó gondozásában jelent meg John Paget: Magyarország és Erdély első teljes magyar nyelvű kiadása. A művet eredetileg 1839-ben adták ki angol nyelven Londonban, ahol több kiadást is megért és több részletét magyarra is lefordították. Ennek ellenére magyar nyelvű kiadások, bár politikai okokból hiányosan, de csak a huszadik században jelentek meg.

Ezt a hiányt pótolja a mostani könyv, mely végre teljes egészében közreadja magyar nyelven az angol arisztokrata utazásait a reformkor Magyarországán, képekkel, vázlatokkal és lábjegyzetekkel együtt. A könyv részben útirajz, részben romantikus beszámoló, részben etnográfiai térkép. Sok érdekes információt tartalmaz a kor nemzetiségi, gazdasági, politikai, erkölcsi és kulturális viszonyairól. Alább következik a könyv részletesebb elemzése.

Magyarország

Utazásának célja az ország és régió jobb megismerése és hogy a nyugati hatalmak számára bemutassa, milyen potenciális gazdasági lehetőségek vannak Magyarországon. Paget maga is Erdélyben telepedett le és sikeres vállalkozóvá vált; olyannyira azonosult a magyar nemzettel, hogy a 48-as szabadságharcban is részt vett. Magyarország erőforrásainak kiaknázásánál fontos szerepet kapnak a bányák és az utak, a mezőgazdaság állapota és az ország természeti erőforrásai.

Megemlíti az emberek híres vendégszeretetét és, hogy mindenhol szívesen fogadták, szinte elutasítást nem tűrő módon invitálták, hiszen egy angol úriember nagy érdeklődésre tartott számot, ezenkívül a régi kor állapotát is tükrözi a kölcsönös vendégszeretet szükségessége. Másik oldalról viszont visszatérő probléma volt, nehogy kémnek nézzék őket, mely úgy tűnik gyakori félelem volt a korban. Mikor barátját rajzolás közben kémnek vélte egy arra járó, Paget arisztokratikus önérzetessége nyomán elintézte, hogy elindulásuk után az alkalmatlankodó 25 botütést kapjon. Bár felvilágosult utazó volt és őszintén hitt az parasztok nevelésében, mégis volt benne egy csepp a földesúr-paraszt viszony patriarchális romantikusságából. István szolgája panaszát csak legyintve veszi: “ Rossz világ ez nekünk, szegény parasztoknak, háborúban mi vagyunk azok, akik harcolunk, és mások élvezik a dicsőséget és a jutalmat; békében mi dolgozunk, és mások aratják le munkánk gyümölcsét – pedig ezek a grófok és bárók sem jobbak nálunk. Őseik rablás vagy árulás révén gazdagodtak meg.” Ugyanígy jellemző rá, hogy bár a parasztok túlzó büntetését elítéli, mikor valaki többet számolt fel neki a kelleténél ugyanúgy gondja volt rá, hogy 25 botütésben részesüljön, mint társa.

Paget pozitívan szól a reformellenzék szinte összes tagjáról, így Deákról, Kossuthról, Wesselényiről, Kölcseyről, de leginkább Széchenyiről, akinek Hitel című művéből idéz is. Egyébként is meglepő Paget mennyire jártas volt magyar ügyekben, több korábbi leírást is olvasott már a témában és a törvényeket is tanulmányozta. Ettől függetlenül bizonyos adatai hibásak, ahogy azt lábjegyzetben jelzik is. A Magyarországról közzétett demográfiai térképe, kifejezetten, ami Erdélyt illeti, talán nem a legpontosabb, bár hivatalos cenzus alapján ez nehéz is lett volna.

Megemlíti, hogy bár termékeny a föld és kiváló a folyórendszer, mégsem elég termelékeny és hatékony a mezőgazdaság. Mint mondja “a magyarok többsége azonban úgy gondolja, hogy semmi más, csakis a gyáripar teheti őket gazdaggá; nem látják be, hogy nem feltétlenül gazdagodhatnának meg belőle úgy, mint más ágazatokból.” Itt talán a túliparosítás réme sejlik fel. Kifejezetten jól látta egyébként bizonyos területek jövőjét, így például Pest fejlődését, a Margitsziget kihasználását parknak vagy a Balatont turizmusra.

Geopolitika

Érdekes megfigyelni mennyire meghatározza az emberek gondolkodását az a geopolitikai helyzet melyben közösségük elhelyezkedik. Paget mint angol arisztokrata fontosnak tartotta a Habsburg Birodalmat a kontinentális egyensúly érdekében, benne pedig Magyarországot, mint erős támaszát remélte. Ne felejtsük, hogy a magyar elit nem hirdette a birodalomból való kilépést (csak a radikálisok, mint az meg is valósult 1849-ben, igaz az osztrák agresszió okán) és egy modern Magyarország még erősíthette is a birodalom helyzetét. A század közepére a napóleoni Franciaország veszélyének elmúlása után Paget Oroszországot tekintette az egyensúly fő ellenségének. Nem rejti véka alá orosz ellenességét: “Gyanítom, hogy akárcsak én, te is engesztelhetetlenül gyűlölöd Oroszországot, s szívedben Törökország talpra állásáért fohászkodsz.” Milyen érdekes, hogy Paget még jóval egy Trianon előtti képet tár elénk, ahol Magyarországot, nemcsak hogy nem kell felosztani, de még bővíteni is lehetne. Mivel pedig “Oroszország Dél-Európában készíti elő a terepet a jövőbeni versengésre, és a verseny megnyeréséhez Havasalföldön és Moldván keresztül vezet az út”, ezért azt javasolja, Magyarország egyesüljön a román fejedelemségekkel, ajánljon nekik alkotmányt és szabadságot cserébe pedig kapjon hozzáférést a Fekete tengerhez és így Oroszországot vissza lehetne szorítani és mindenki jól jár. Sajnálatos módon viszont a brit külpolitika a század végére már Oroszország helyett Németországot tartotta a kontinentális egyensúly fő veszélyének, és Magyarország erős támogatása a birodalom mellett erényből bűnné aljasult a britek szemében. Ennek a folyamatnak pedig hírhedt képviselője a skót William Seton Watson, aki Paget-el ellentétben a 20. század elején már kifejezetten negatív képben mutatta be a magyarokat és országukat. Érdekesen hangzanak Paget szavai, aki a birodalmi érdekfelosztás mögött így kritizálja ekkor még Oroszországot: “Lehet olyan vonzó a nemzeti függetlenség, hogy e bűvös szó hallatán az emberek elfelejtenek minden borzalmat, amivel a polgárháború, minden bűntettet, amivel az idegen megszállás együtt jár? Így kell lennie; s mégis akadnak, akik nem restellnek gúnyt űzni ezekből az érzelmekből, s amikor népek sorsáról döntenek, éppoly kevéssé veszik tekintetbe, mintha csak birkanyájak felől határoznának.”

Horvátországi látogatása során arról értekezik, mennyire hasznos lenne, ha a horvátok elmagyarosodnának. Mikor az illírizmus (későbbi nevén jugoszlavizmus) kerül szóba, frappánsan megjegyzi: “Nem ritkaság, hogy ide számítják a horvátokat, a szlavónokat, a dalmátokat, a szerbeket, a montenegróiakat és a bolgárokat; majd összehasonlítják ezt a hatalmas szláv tömeget a három- vagy négymillió magyarral, és büszkén kérdezik, hogy miért kell alávetniük magukat és saját nyelvüket megtagadni csak azért, mert a magyarok azt követelik tőlük.” Jogos a kritika, mely szerint a délszláv népek nem alkotnak értelmezhető közös csoportot csupán a közös nyelvi háttér miatt, így a magyarokkal szembeni túlsúlyok sem tűnik releváns adatnak, bár ez is a század végére elhalványult.

Mikor a Pesti diéta után egy fiatal báró az Ausztriától való elszakadást latolgatja (és megemlíti, hogy a jobbágyfelszabadítás által akár jelentős tömegeket maguk mellé állíthatnának) egy idősebb (akivel Paget is szimpatizál) így nyugtatja: “Az osztrák kormányzat nem rosszindulatú, csak ostoba….

Eljöhet a nap, amikor az európai politika úgy alakul, hogy az osztrák birodalmat feldarabolják, vagy inkább magától szétesik, s akkor egy erős és egységes Magyarország dicsőbb trónt ajánlhat majd fel uralkodójának, mint amilyen most az osztrák császáré.” Sajnos a későbbi, immáron újra egymásra talált, brit és francia külpolitika nem egy ‘erős és egységes’ Magyarországban látta a jövőt, hanem a későbbi kisantant országaiban ahova ‘mint birkanyájak’ hajtották a népeket.

Maga Paget is bevallja, milyen nagy szerepet játszott a történelemben az egyes országok elhelyezkedése. Mikor arról értekezik, hogy az 1222-es Aranybulla az 1215-ös Magna Charta-val egy korban keletkezett, a jelenben pedig hát komolyabb lemaradás van a két ország között, egyúttal megjegyzi a történelem igazságtalanságát is: “De gyanítom, hogyha kellőképpen megvizsgálnánk ezeket, akkor kevés okunk lenne a nemzeti hiúsággal legyezgetnünk magunkat. A földrajzi helyzetünk gyakran és nagymértékben nekünk kedvezett a magyarokkal szemben.” Erre mondanánk, hogy a geopolitika az országok végzete.

Nemzetiségek

Paget leírása többek között fontos etnográfiai képet ad Magyarországról, írója egyben osztja is a kor romantikus mítoszait az egyes nemzetiségekről. A szlovákokat és románokat tartja Magyarország őshonos lakosságának, a magyarokat, hódítóknak, a többi népességet, pedig későbbi betelepülőknek. A szlovákokkal kapcsolatban megjegyzi, hogy bár jámborak és a németek után a legdolgosabbak mégis részegesek és a fizetség terén folyton többet kérnek, mint ami megilletné őket. Paget átvette kocsisa álláspontját: “Összességében véve, azt hiszem, nem szeretem a szlovákokat, de nem tudom megmondani, miért; talán az öreg István oltott a szívembe egy cseppet az epésségéből. Szívből gyűlölte őket, különösen azért – mint mondta – mert királyuk eladta országát a magyaroknak egy fehér lóért.” A fehér ló itt a magyar krónikákban leírt jelenetre utal mikor Árpád csellel megszerezte Pannóniát Szvatopluktól.

A románokat az ősi dákok leszármazottjainak tartja, igaz a dák-római kontinuitás későbbi kritikáját, miszerint másfél század alatt nem jönnek létre új népek, is hallhatjuk; “hajlamos vagyok igencsak kételkedni abban, hogy a népek ilyesfajta keveredése ilyen nagy arányban végbement volna.” Ez viszont a számára a teljes dák származást erősíti a vegyes római-dákkal szemben: “az oláhok arcvonásai inkább a Traianus oszlopán látható dákokéhoz hasonlóak, semmint a rómaiakhoz vagy a modern olaszokéhoz.” Nyelvüket lágynak és magánhangzókkal telinek mondja, ezenkívül elismeri, hogy az oláhok a legelmaradottabbak és sok rossz tulajdonsággal rendelkeznek, ugyanakkor védelmébe is veszi őket és bízik a megjavításukban.

A magyarokról értekezik Paget a legtöbbet, kiemelve büszkeségüket. “A büszkeség a legerősebb a magyarban: az összes környező népekre királyi megvetéssel tekint….Ami a közvetlen szomszédait illeti, még rosszabb a helyzet, mert Debrecen legnyomorúságosabb parasztembere is megvetne bármilyen kapcsolatot vagy érintkezést a vidék leggazdagabb oláh lakosával is.” Megjegyzi, hogy a magyarok méltóságteljesek, fogékonyak a zenére és költészetre és hajlanak a konzervativizmusra. Ugyanígy vonzó számára, hogy szeretik hazájukat, nyelvüket, vallásukat (főleg a kálvinizmust, melyet magyar vallásnak tartanak). Kifejezetten szimpatikus számára, hogy a magyarok egy része protestáns, akiknek jobbak az oktatási intézményei a katolikusokhoz képest. Erdélyben mikor kiderült, hogy kiváltképpen a protestánsok kevésbé vallásosak, a következő választ kapta. “Mi dolga lehet önnek a Konzisztóriummal, ha egyszer nem hisz? Hát az meglehet, hogy nem hiszek a protestáns vallás dogmáiban - felelte - , az azonban meggyőződésem, hogy helyesek és igazságosak a reformáció elvei, melyek szerint az embernek joga van az elfogulatlan kutatásra, s mindenkinek kötelessége önállóan kialakítania a véleményét. Most éppen azért küzdök, hogy iskoláink és kollégiumaink függetlenek maradhassanak, hogy az abszolutisztikus és katolikus kormányzat ne avatkozhassék az ügyeikbe. E tekintetben vagyok olyan jó protestáns, mint akár a legbuzgóbb hívő.”

A magyarokkal szemben negatívumként kényelemszeretetüket, passzivitásukat, mélabújukat és a vállalkozó szellem hiányát említi meg. Röviden említést tesz a magyarosító törekvésekről, mely Horvátországban kifejezetten ellentétes hatást ért el, de ugyanígy Erdélyben a románok magyar oktatása is kudarcba fulladt mivel papjuk ezt nem engedte meg nekik. Egyrészt az egyház pozíciójának féltését is láthatjuk, de ahogy Paget is mondja ebben a kérdésben fokozatosan kell eljárni, hogy ne idegenítsék el az egyes nemzetiségeket. Ezt a romantikus felfogást szintén felváltja majd a század végi agresszíven terjeszkedő nacionalizmus, melyben a nemzetiségek magyarosítása zsákutcába jut.

A magyar nyelvet alaposabban a pozsonyi diétán volt alkalma hallani mikor éppen Deák tartott beszédet. “Engem magával ragadott e nyelv zengzetes, erőteljes és rendkívül tiszta hangzása. Nem állíthatom, hogy a magyar nyelv lágy vagy dallamos lenne, viszont erős, energikus és férfias csengésű; hanglejtése társalgásban szomorkás hangzású, de ha szónoki szenvedély hevíti, nincs még egy nyelv, mely hasonló ércességgel zengene.”

Paget ezenkívül említést tesz a büszke és találékony székelyekről, akik a skótokra emlékeztetik, a szászokról, akikkel talán a magyarok mellett a leginkább szimpatizál, a cigányokról, akik rossz és hiányos öltözékben járnak, és mint mondja nem is kérik, hanem követelik az alamizsnát, valamint a horvátokról és kunokról. Véleménye, hogy mindenhol ahol a nagybirtok nem teszi tönkre a vállalkozókedvet ott a közösség jobban is él. Ide tartozik a kiváltságos székely, szász és kun nép. Szintén saját háttere köszön vissza a nemzetiségekről alkotott véleményében. A protestáns szászokkal és magyarokkal szimpatizál, míg a katolikus szlávokkal és görögkeleti szerbekkel és románokkal kevésbé. Ugyanígy a pánszlávizmus megjelenése a görögkeleti egyházban számára visszás, hiszen az Oroszország birodalmi befolyását növeli. Összességében, mint láttuk a magyarokkal szemben is él kritikával és a nemzetiségek több jó tulajdonságát is kiemeli. Kifejezetten érdeklődött a női nem iránt, több vidék hölgyeit is vonzónak találta. Volt egy páratlan szépségű ’blonde’ a Füredi Anna bálon, de ugyanígy megjegyezte, hogy több szlovák és román lány fiatalon szép, bár a kemény munka miatt hamar elhervadnak. A magyar nőkkel kapcsolatban a sötétebb hajat, nagy, kerek szemet, világos arcbőrt és formás állat és szájat tartja gyakorinak, akik igen szeretik magukat gyöngyökkel és egyéb ékszerekkel a kelleténél jobban is díszíteni.

Végszó

Kijelenthetjük, hogy Paget igazán jó olvasmány azoknak akik a reformkor történelme iránt érdeklődnek. Műve mind történeti forrásként mind olvasmányként megállja a helyét, így ez a teljes kiadás abszolút hiánypótló. Magam a kiadással kapcsolatban annyit tennék hozzá, hogy esetleg egy névjegyzék és az ábrázolások listája hasznos lenne a könyv végében. Pagetnek készültek egyéb iratai is mint például naplóbejegyzések, ezek is érdekes terepet nyújtanának egy következő publikációban.