Újabb tabutéma az Orlai Produkciónál.

2017. szeptember 16-án, Magyarországon először mutatja be az Orlai Produkciós Iroda, ezúttal a Hatszín Teátrumban Jonathan Maitland drámájából készült Tagadj, tagadj, tagadj című előadását Lovas Rozi, Ullmann Mónika, Sztarenki Dóra, Nagy Dániel Viktor és Ficzere Béla szereplésével; Szabó Máté rendezésében.

Az Iroda köztudottan érzékenyen nyúl különböző kisebbségi csoportok ügyeihez, vagy egyéb szociális témákhoz. Ezúttal az élsportot behálózó és annak meghatározó kérdését, a tiltott szerekkel való visszaélés, azaz doppingolás témakörét kívánja bemutatni.  

„2026-ot írunk, vagy mégsem? Eve, az ígéretes ifjú futóbajnok nő megismerkedik a sportág egyik legjobb edzőjével, aki hamarosan új 'kiegészítő kezelést' ajánl neki. Ha vállalja, ő lehet a világ leggyorsabb futója – de vajon biztonságos, legális és etikus ez a kezelés? A cím a doppingolók kézikönyvének legfontosabb mondatát idézi: "Tagadj mindent, amíg csak képes vagy." – áll a színlapon.
Jonathan Maitland Nagy-Britannia egyik elsőszámú drámaírója, hiszen az elmúlt években színházi sikerdarabjaitól volt hangos az angol közélet. A Tagadj, tagadj, tagadj előadás 2016-os bemutatója után így írt a Telepgraph, meghatározó brit napilap: „Az előadás az olimpiai játékok doppingbotrányaira fauszti módon való reagálása.” A Londonban nagy sikert aratott színdarab leleplezően őszinte, hátborzongató képet ad a sportvilág farkastörvényeiről.
2017. szeptember 16-án, az előadás budapesti premiere után Jonathan Maitland részvételével beszélgetésen vehetnek részt az érdeklődők a Hatszín Teátrum színházterében.
Szereplők: Lovas Rozi, Sztarenki Dóra, Ullmann Mónika, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla
Díszlet-jelmeztervező: Ondraschek Péter, Plakát: Csáfordi László
Rendező munkatársa: Szakács Zsuzsa, Rendező: Szabó Máté
Producer: Orlai Tibor
Az előadás időpontjai: 2017. szeptember 16., 17. , október 10., 24. 19 óra – Hatszín Teátrum

Jonathan Maitland darabja, a Tagadj tagadj tagadj a sportvilág egyik legkényesebb kérdését, a doppingolást járja körbe. A darab rendezőjével, Szabó Mátéval az érintett erkölcsi kérdésekről, a közönség tagadásáról, áldozatokról és vesztesekről beszélgetett Kanicsár Ádám András.

„A tagadás önmagunkra is vonatkozik”

Mennyire nehéz a sport világát a színpadon megjeleníteni?
Különös dolog, mert a sport mozgást feltételez, a színpad pedig méreténél fogva ezt behatárolja, ezáltal megkövetelve a kreativitást, az absztrakciót.  Miközben a jelenetek önmagukban nem elemeltek, ettől bizonyos mértékben azzá válnak. Nehéz, hiszen ma ezernyi kameraállásban követhetjük a sporteseményeket, képileg nem is lehet felvenni a versenyt, ezért abból indultunk ki, hogy gondolatilag mit tartunk fontosnak és abból született meg egy ábrázolásmód, ami az előadásra jellemző.

Mennyire fontos maga a sport, mint téma a színdarabban? Hiszen itt inkább egy erkölcsi problémáról van szó…
Magunkban azt akarjuk hinni, hogy a világ jelenlegi működése elképzelhető erkölcsileg helyesen is. Pedig ez két ellentmondó szempontrendszer. Életünk egy részét virtuálissá tettük, és ott zajlik egy közös ámítás, ami valószínűleg ahhoz kell, hogy ébren tartsuk magunkban az optimizmust. Csak a valósággal veszítjük el a kapcsolatot. Létezik egy világ a fejünkben és van egy, amiben élünk, észleljük a különbséget, de kritikus helyzetekben inkább elhallgatjuk. A virtuális térben persze tombolunk. Olyasmivel szembesül az ember ebben a történetben is, amit ő maga is elhallgat, hiszen mind részese vagyunk valaminek – a tagadás önmagunkra is vonatkozik. Az erkölcsi kérdés valójában háttérbe szorult, a játék szabályai már megváltoztak, és a kérdés inkább az, hogy benne vagyunk-e ebben az új játékban vagy nem. Márpedig benne akarunk lenni. A csalás és ámítás a társadalmi játékszabályok része. Erkölcsi kérdésről beszélni öngyilkos merénylet lenne. Igazából ez a döbbenetes: hogy maga az erkölcsi kérdés abszurd kérdés. Többek között erre világít rá a szöveg.

Érdekesek a szerepkörök is. Hiszen ki az áldozat? Valójában mindenki az, nem?
Relatív, hogy ki az áldozat. Hiszen egyszerre többfajta verseny zajlik egy ember életén belül. Például sikeres akar lenni és egészséges. Innentől ez hosszú távú kérdéssé válik, az adott pillanat tűnhet sikeresnek és sok sikeres pillanat miatt meg lehet, hogy megéri élni.  Aztán a távoli jövőben ugyan ebbe belehalunk, de az a távoli jövő, ez pedig a jelen. Külön kérdés tehát a sors és az aktuális eredmény. Mi azonban nem ítélkezni, inkább minél több szempontot akartunk felmutatni. A szöveg igen szellemes. A kérdés igazából az, hogy mi magunk másként döntenénk-e. A darab kiválóan megmutatja, hogy lehetőségek mennyire szűkek… És nem csupán a sportoló tagad, minden szereplőnek megvannak a maga bűnei.

Az is kérdés, hogy ki az abszolút vesztes...
Ez is attól függ, melyik pillanatát nézzük a szereplők életének, de úgy tűnik, mindenki vesztes. A darab által kreált utópiában elvesztettük a „fairplay” fogalmát. A szerző a közeljövőbe helyezte a cselekményt. Tehát nem most történik. Ez egy udvariassági gesztus a részéről. Látjuk a főszereplőt, akinek vannak elvei, egészséges életet él… de aki ugyanakkor mindent megtenne azért, hogy győzzön.  És ebben az állítólagos jövőben már nem elég önmagában a teljesítmény. Valamit tenni kell. Ez is egy Mephisto-történet.  Nem csak a sportról szól, hanem az emberi hajlamról is. A bűn által való előrelépésről, de azt feltételezve, hogy nem a főszereplő az első, aki él ezzel a lehetőséggel. A tragédia az, hogy valaki egyszer elkezdte… másként.

Mi az abszolút üzenet?
Két dolgot tehetsz, lemondhatsz a győzelemről, és nézheted a tévében másokét, vagy pedig rálépsz egy útra és utána eltagadod, hogy ráléptél. Virtuális világot teremtesz, ahová a belépőjegy a tagadás. Fontos együtt éreznünk azzal, hogy a versenysport önmagában önfeláldozás. Ha tiszta akkor is, ha nem tiszta, akkor is. Utóbbi esteben másokat is feláldozol, de ugyanazt teszed mással, amit veled is megtettek. Mérlegelnünk kell, hogy van-e lehetőségünk helyesen cselekedni ha pedig nincs, akkor kinek ártunk, vagy minek ártunk azzal, ha mi is rálépünk arra az útra, amin mindenki jár. Dolga-e, hogy törődjön ezzel az, aki csak sportolni szeretne és csak egy picit kell pislognia, vagy félrenéznie és akkor minden olyan, mintha rendben lenne. Szembesülünk továbbá azzal is, hogy mennyire fontossá bír válni a győzelem, ha valaki tényleg megtett mindent a győzelemért. Vajon vissza kell-e riadjon valamitől, amit akár el is tagadhat. Sajnos ez az opció jelenik meg kiváló plaszticitással, hogy nem éri meg tibeti szerzetesnek lenni, pár soros hír, vagy annyi sem, ha feláldozod magad.  Ugyanakkor végül kegyetlenül szembe fordít minket azzal, mi a következménye ennek a fajta vakságnak átvitt és a szó szoros értelmében is.

Kaptatok külső segítséget a témával kapcsolatban?
Voltak beszélgetéseink. Aktív és exsportolóval, illetve a doppingellenőrzés területén járatos szakemberrel is. A darab címe nem véletlenül az, hogy Tagadj, tagadj, tagadj, de ezzel nem akarok sugallni semmit. Csak azt, hogy nem tűnik teljesen alaptalannak ez a történet. Én magam ugyanúgy rajongok a sportolókért, mint bárki más. Ezen nem változtat, de súlyosan elgondolkodtat.

A színház feladata a tabuk feltárása. De ha innen nézzük mennyire kockázatos a sporttal kapcsolatos tabuk feltárása?
Jelen esetben zéró a tolerancia, de rengeteg a kiskapu. A ártatlanság vélelme miatt azonban ez egy nagyon érzékeny terület, és mérlegelni kell, hogy mit állítunk, vagy sugallunk A szerző sportriporter, aki erős önkritikával ábrázolja a sportriportereket és tulajdonképpen az összes szereplő viszonyát a valósággal. Igyekeztünk az általa létrehozott helyzetekben hitelesen működni és rámutatni a benne rejlő súlyos tragédiára. A darabbéli edzőnő felnyitja a szemét a versenyzőnek, hogy mik a realitások és különös verbális képességgel felajánl egy alternatívát. És aztán kiderül, hogy ez valójában nem alternatíva, de lehet annak látni és a sportoló is él azzal a lehetőséggel, hogy annak lássa. Látjuk, hogy egy döntésnek mennyi eleme van.  A darabban látunk egy feltételezett valóságot, ami azért nem ismeretlen. Furcsa szembesülés, hogy a sportoló önálló teljesítménye – ha tételezzük fel, esetleg valamennyivel kisebb, mint a végső teljesítménye, elvitathatatlanul része győzelemnek. A kérdés ma már néha az, hogy akkor jár-e érte önmagában elismerés. Ha csak sejtjük, de nem tudjuk és azt is sejtjük, hogy mindenki...  Ma már sok esetben képesek vagyunk szeparálni a teljesítményt a körülményektől, hiszen annak nyilvánvaló áldozata a sportoló. De ezzel nyilvánvalóan túllépünk valamin. A  magunkkal való szembesülés lehetetlensége miatt döntünk a félrepillantás mellett. Hiszen ez a fontos erkölcsi kérdés vetődik fel: a kis bűn is bűn. De mennyire vagyunk mi magunk bűntelenek? Végeredményben pedig két választásunk van. Vagy megtenni mindent annak érdekében, hogy megszűnjön. Ez lehetetlen. Elfogadni erkölcsileg szintén lehetetlen. Ez utóbbi azonban mégis megtörténik.

Ez ma már valóban egy elfogadott dolog?
Lehet, hogy a nagy tömegek nincsenek tisztában vele, és aki nincs tisztában van vele, élvezi a sportot, aki pedig tisztában vele, az pedig annak ellenére: megpróbálja. Nem élvezni a sportot, senkinek nem érdeke.

Hogy telt a próbafolyamat?
Jó emlékű időszak volt. Már várjuk a szeptemberi bemutatót, amikor a darabot bevihetjük a térbe. Nagyon hálás vagyok, jó munkatársakat kaptam.  Ez az Orlai produkció kifejezett érdeme, hogy a háttérszemélyzet is együtt gondolkodik a produkcióval. A tervezővel, Ondraschek Péterrel való beszélgetéseknek és az ő invencióinak köszönhetően vizuálisan és szellemileg izgalmas tér született. A színészekkel pedig olyan témát kellett körül járnunk, ami civilben is érdekelt minket. (Kanicsár Ádám András)