Ki ne szokta volna megtippelni mi fog történni egy adott filmben. Én rendszerint megteszem. Most arra fogadtam, hogy a film végén megjelenik a szokásos felirat: „A film cselekménye kitalált történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.” - de még ehhez hasonlót se láttam. Akkor mégis ki ez a Tóth László?

Kezdjük ott, hogy jó magyarként végignézni ezt az alkotást. Nem csak azért, mert a film végén a stábtagok 80%-a magyar, hanem mert rólunk szól. Mindez úgy, hogy egy amerikai produkciót látunk, amerikai színészekkel. Adrien Brody magyar gyökereit már mindenki kivesézte, de Adrien mégiscsak echte amerikai, aki egy magyar építészt játszik. A legtöbb színész megelégszik azzal, hogy az első monológban elejt pár magyar szót, de itt szerencsére nem ez történik. Adrien igenis el tudja hitetni velünk, hogy egy Amerikába emigrált magyar építész.

Amikor először tudatosult bennem, hogy egy 4 órás filmre ülök be, először megörültem. Rég volt már olyan élményben részem, hogy filmet kellett cserélni a moziteremben. Ez a digitális világban már elképzelhetetlen. Aztán realizáltam, hogy maratonra készülök, ez bizony 4 óra lesz. Megéri-e egy fél munkanapot szánni egy művészfilmnek beállított, de mégiscsak egy 10 millió dolláros költségvetésű filmre? Lesz-e valami mondanivalója? Gazdagabb leszek-e egy élménnyel?

Kezdjük a mondandókkal. A film nagy hangsúlyt fektet a különböző kasztok közötti konfliktusok bemutatására és ezt elég jól is teszi. Egyetlen egy helyen éreztem csak úgy, hogy egy kicsit eltúlozták, de megértem, hogy valami Hollywoodit is kellett belevinni a produkcióba. Ugyanezt éreztem a film elején, amikor próbálták elhitetni velem, hogy ez egy művészfilm, mert a szabadság szobrot felülről lefelé veszik fel, mert biztos így látták a bevándorlók. Hát nem. De nem is ez teszi naggyá a filmet.

A mondandók itt nem érnek véget. Például ami számomra megmaradt az, hogy ha egy családot szétválaszt az élet, akkor azt már nagyon nehéz újra összehozni. De mégis, hogy foglalkozhat ilyen témákkal egy alkotás, aminek elsődleges célja az amerikai álom bemutatása. Úgy, hogy részletesen bemutat egy életutat az örömtől a szenvedésig.

Lehetne ez a film egy történelmi feldolgozás, de mégsem az, lehetne ez a film egy életrajzi mű csupa hasznos mondandóval, de mégsem az. Ez a film egy fikció. És ez ennek a filmnek a varázsa. Elhiteti velünk, hogy volt egyszer egy Tóth László, aki itthon grandiózus épületeket tervezett, de amikor Amerikába menekült csak a szénbányába vették fel. Elhiteti velünk, hogy a bevándorlókkal hogyan bántak a gazdagok, milyen szenvedéseken és milyen reményeken kellett végig menniük. Higgyünk neki vagy sem? Én hittem. És ha egy film el tud varázsolni minket, akkor az egy jó film.