Hosszú évek után, idén márciusban mutatkozik be első szóló kiállításával, a Resident Art galéria új kiállítóterében a sokak által kedvelt Ronga Eszter. A művésznő évek óta rendszeres szereplője a galéria seregszemléinek, 2023-ban csoportos kiállításon több művével is bemutatkozott.

Festészetét leginkább a minimalista tájkép terminusával lehetne leírni, melyhez rögtön hozzátehetjük azt is, hogy művészete bravúrosan értelmezi újra a staffázs fogalmát a posztdigitális fordulat után. Figurái az európai festészeti tradíció azon alakjaival rokoníthatók leginkább, akik a nagy táji kompozíciókat benépesítő, névtelen szereplőként, mai nyelven leginkább statisztaként azonosíthatók. Ők a sokaság; az átlagos, hétköznapi emberek, akik korokon átívelően mindig ugyanazzal a konstans életkedvvel, vagy épp életuntsággal végzik hétköznapi rutincselekvéseiket. Ők a XVI. századtól kezdődően állandó szereplői a festészetnek. Olykor valóban mellékes ’díszítő’ elemként, máskor – főként a németalföldi tájak vagy életképek esetében – névtelenségükben is főszereplővé emelkedve. Ronga festészetében ők a főszereplők, akik benépesítik az üres, homogén felületeket, ők változtatják a monokróm színmezőt térré, a hátteret tájjá. Méretük, egymáshoz való viszonyuk, árnyékuk és mozgásuk hozza létre agyunkban a térben születő táj illúzióját.

Ez a szín alapú festészet, eszköztelen minimalizmusával leginkább a monokróm festészettel és a fotográfiával mutat fel rokonságot, miközben a síkon megjelenő, apró ecsetvonásokkal megfestett, karakteres figurák az utca művészetéhez hasonló, színpadszerű tájjá alakítják a már-már kisajátított falfelülethez hasonló vásznat. Alakjai személytelenségük ellenére, testtartásukkal, mozdulataikkal és egymáshoz való viszonyulásukkal mégis kifejezővé válnak. Festői minimalizmusa aligha lehetne tovább fokozható, hiszen oly sok mindent hagy el a képről, hogy az alapszínen és a figurákon kívül alig marad fogódzónk. A hangulat, a tér, a téma mind a néző fejében áll össze. 

Ronga remekül reagál korunk mellérendelő repetitivitására; festményeiről a leitmotiv rendező és összetartó ereje éppúgy hiányzik, mint ahogy hiányzik korunk társadalmából a nagy, közös narratíva. Hiába keressük képein a témát vagy a fogódzót. A színmező – akárcsak az okostelefon képernyőjén betöltődő, végtelenségig tekerhető feed – akármeddig folytatható anélkül, hogy meglelnénk benne a lényeget. A vászon kivágata épp ezért esetleges; a látvány bármerre folytatható, nyitott kompozíció. A képek hangulatát mégis inkább a színek pozitív kisugárzást teremtő ereje dominálja. Ronga festményei így nem válnak súlyos tartalmak hordozóivá, mert meg tudják őrizni a falfirkák, a graffitik kivülállóságát, fricskaszerű könnyedségét, a snapshootok spontaneitását. Mintha egy monokróm kiállítás mély gondolatiságát egy engedetlen falfirkász néhány rögtönzött, frappáns figurával zárójelbe téve, bravúrosan egyszerűvé és emberközelivé változtatná.

A kiállítás anyaga három jól megkülönböztethető ciklusba rendezhető. Az első és legkorábbi festményeken a háttér konkrét, anyagszerű homogén színfelület, melyet, a fent említett módon, az alakok megjelenése változtat térré. A felület így, olykor tágas mezőre, hosszan elnyúló fövenyre, vízfelületre, olykor pedig nyílt égboltra emlékeztet. A második csoportot a tónusátmenetes festmények alkotják, ahol a szín tónusok hordozóivá válik, tónus- és színátmeneteket képez. Ezeken a korábbi konkrét színmezők egymásba oldódnak; a légies, ködös atmoszféra – akárcsak M. Rothko color field festményei – alakok nélkül is megteremti a tér illúzióját. A harmadik és egyben legújabb sorozatának műveit leginkább a színsávok oldott, majd később kontúros megjelenése dominálja. Ronga látásmódja itt fordul leginkább absztraktba. A színsávok polarizált fénynyalábokként hasítanak keresztül a kép terén, ahol a figurák szabályos színfürdőt vesznek. A sávokkal tagolt képmező már nem konkrét tájak asszociációját kelti, sokkal inkább hangulatok és érzések hordozójává válik. - Schneller János művészettörténész