2011. március 18-án 11 órakor, a Budapesti Tavaszi Fesztivál ünnepélyes megnyitója keretében nyílik a Néprajzi Múzeumban a Liszt Ferenc és a „czigány zene” című időszaki kiállítás.

A kiállítás kiindulópontja Liszt Ferenc A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon című, 1861-ben megjelent könyve, pontosabban annak is közvetlenül a cigányzenére vonatkozó, vagyis a LXVII. szakasszal kezdődő része. (A könyv eredetileg 1859-ben, Párizsban jelent meg Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie címmel.) A bemutatás két úton halad: a zene és a tánc történetén, illetve ezek képzőművészeti ábrázolásán keresztül.

©Sótartó
18 év óta óta - CSEPPEK.hu.Sótartó

Bartók Béla akadémiai székfoglalójának idézett részével egyetértésben „Ma már mindnyájan tudjuk, hogy ennek a könyvnek teljesen téves az a megállapítása, amely szerint az, amit a cigánymuzsikusok Magyarországon játszanak, sőt maga a magyar parasztzene is, cigány eredetű zene. Mindnyájan tudjuk, kétségbevonhatatlanul meggyőző bizonyítékok alapján tudjuk, hogy ez a zene magyar eredetű. További bizonyításra kár volna akár egy szót is vesztegetni.”

Kiállításunk éppen azt a folyamatot kívánja vizsgálni, melyben a cigány muzsikusok közreműködésével megkonstruálódik a magyar nemzeti kultúrába szervesülő „magyar” zene.

Liszt Ferencre Bartók igazától függetlenül is erősen hatott a cigányok muzsikálása. Szabolcsi Bence és Sárosi Bálint munkásságából jól ismerjük a zenei folyamatokat. Egyes cigány csoportok zenészi („hangászi”) specializálódása a 18. század második felében zajlott le. A század végére véglegesült a zenekari felállás, a hangszerek összetétele, a bandák létszáma. A zenei stílusok és irányzatok is jól követhetők. A 18–19. század fordulójának uralkodó ízlése és stílusa a verbunk, a verbunkos. A szó az (egyébként német eredetű) verbuválásból (katonatoborzás) származik. A műfaj három legismertebb képviselője Bihari János, Csermák Antal és Lavotta János volt, róluk rendre meg is emlékezik könyvében Liszt Ferenc. Ezután időben a csárdás következett, mely a csárda szóból, mint a mulatságok egyik központi helyszínéről nyerte nevét.

Mindkét zenei stílus magyar táncként értelmeződik Liszt Ferenc és zeneszerző kortársai, sőt tanítványai körében is. Ennek esszenciáját fogalmazza meg Szabolcsi Bence a Magyar Nóták Veszprém vármegyéből című, nagy jelentőségű kiadványsorozatban, melyek célja például „nem tsak az, hogy a’ kéziratokban lévő jelesebb Darabokat az örök feledékenységtől megmentsük és Magyar Compositorainkban a’ szerzés és eredetiség lelkét felbuzdítsuk; hanem az is, hogy a’ Nemzeti tsinosodást ezen az útonn is gyarapítsuk, különösen pedig, hogy nyelvünket nem értő főbb rangú Magyar Dámáinknak […] szíveikbe a’ Nemzeti érzést ezenn a’ tsatornán is betsepegtessük”; épp ezért „ezen világ elé bocsátott nótákban a Nemzeti Charactert kívánjuk […] tündököltetni s a Magyarnak Muzsikabéli ügyességét a külfölddel is megismertetni”. S továbblépve: „Az 1800 körüli évek korszakos fordulata a magyar zene történetében elsősorban azt jelenti s abból áll, hogy a „nemzet felismeri önmagát zenéjében s azontúl öntudatosan azonosítja magát vele, azonosítva egyúttal a zenét saját lényével, vágyaival s erőfeszítéseivel.”

A 18. század második felében, amikor a felvilágosult abszolutizmus vezérelte közép-európai birodalmakban az uralkodóház és az egyre erősödő értelmiségi érdeklődés a birodalom népei – a rendeken kívüli különböző foglalkozási csoportok, az eltérő vallású és nyelvű közösségek – felé fordult, a „nép” mint a fennálló rend munkásoszlopa mintegy bevonult a nemzeti panteonba. Így volt ez kezdetben a cigányokkal is, mint a parasztokkal azonos módon renden kívülinek tekintett csoporttal. Az első népismereti ábrázolásokon (grafikákon, metszeteken, nyomatokon) még nincs lényegi különbség a cigányok és a parasztok, illetve más „ősfoglalkozású” és kézművescsoportok között. Az említettek egyre inkább bevonultak a festészet témái közé is, életképek, zsánerképek szereplői lettek.

A nemzetállamok szerveződése és a nemzeti kultúra építményének 19. századi kidolgozása során azonban a hangsúly az idealizált nyelvi és vallási csoportra helyeződött, s akik ezen kívülre szorultak, ki is maradtak a nemzetépítés hivatkozottjainak sorából. Így maradtak ki a 19. század Magyarországán a nemzetépítésből a birodalmat alkotó népek közül a románok (az „oláhok”), a szlovákok (a „tótok”), és peregtek ki lassan a cigányok is. A 19. század közepétől Liszt kortársainak számtalan parasztábrázolásán, népi élet- vagy zsánerképén azonban megtaláljuk a cigány muzsikusokat is, akik éppen verbunkot vagy csárdást húznak a táncoló vagy mulatozó parasztoknak, búsuló betyároknak. A 19. század végére aztán önállóan is megjelent a cigány zenészek ábrázolása, immár parasztok szerepeltetése nélkül, mint új ábrázolástípus.
A kiállítás a magyar nemzeti kultúra egy szűk, de fontos metszetének bemutatására vállalkozik. Liszt Ferenc, Barabás Miklós, Petőfi Sándor (hogy csak néhány nevet említsünk) egyszer csak összetalálkoznak, s találkozásuk egyik közös tárgya a „cigány”, vagyis a „magyar” zene és tánc, továbbá a cigányokról való gondolkodás, azok ábrázolása lesz.

A kiállítás a múzeum négy helyszínén, egymáshoz lazán kötődő térben látható.
Első tere a magasföldszinti, belső udvarra néző, kéthajós kiállítási terem. Az egyik hajóban a zene- és tánctörténet értelmezése elsősorban molinókon kap helyet, Liszt Ferencnek és kortársainak idézetei, korabeli ábrázolások, litográfiák és nyomatok, kották és kottakiadványok előlapjai segítségével, s mindezt élményszerűvé teszi a három zenehallgató fülke, melyben verbunkosok, csárdások s az ezek inspirációit őrző Liszt-művek válogatása hallgatható. A kiállított hangszerek a 19. század elejének, illetve végének cigány zenészek által használt zeneszerszámait idézik. A másik hajóban a képzőművészet 19. század közepéig tartó időszakában jellemző cigányképet bemutató fontos alkotások láthatók.

A kiállítás második tere az első emeletre felvezető lépcsőház és az emeleti folyosó, ahol a 19. század közepének, második felének festményeiből és azok nyomataiból, metszeteiből látható kisebb gyűjtemény, a nemzeti romantika parasztábrázolásainak „lenyomataként”.

A harmadik tér az első emeleti körfolyosó egyik vége, a vetítő, ahol a kiállítás témájához kapcsolódó filmeket tekinthetünk meg mozikörülmények között: így Liszt Ferencről (Szerelmi álmok, rend.: Keleti Márton, 1972; Liszt Ferenc, rend.: Szinetár Miklós, 1982) és Czinka Pannáról (Cinka Panna, rend.: Dušan Rapoš, 2008).

A negyedik tér az első emeleti körfolyosónak az állandó kiállítás előtti része. Itt olyan 19. századi néprajzi (elsősorban pásztorművészeti) tárgyakat mutatunk be, melyeken mulatozó, táncoló parasztok és zenélő cigányok stilizált életképei láthatók. A diavetítő programban híres cigány zenészek és budapesti cigány zenészeket foglalkoztató vendéglátó helyek képeit láthatjuk.

A kiállítás rendezője Szuhay Péter és Pálóczy Krisztina.