München bizonyos értelemben a magyar művészet fővárosa. A magyar művészet jelentős mesterei Székely Bertalantól Benczúr Gyuláig, Szinyei Merse Páltól Munkácsy Mihályig, Hollósy Simontól Csontváryig, Ferenczy Károlytól Vaszary Jánosig mind München fiai.

Münchenben születik meg a magyar festészet számos olyan remekműve, mint az impresszionizmus előfutáraként ismert Majális Szinyeitől, a nemzeti történelem oltárképeként tisztelt Vajk megkeresztelése Benczúrtól, a modern népies zsánert képviselő Tengerihántás Hollósytól, vagy a sejtelmesen bonyolult fényhatásai miatt csodált Árvák Csók Istvántól. Münchenben formálódik meg a nagybányai művésztelep gondolata, s München növendéke az a művészgeneráció is, aki Budapest 19. századi világvárosi arculatát megformálta az épületektől a szobrokig, a freskóktól az iparművészeti berendezési tárgyakig. München nevelte azokat a művészeket is, akik tanárként az újabb nemzedékeket irányították, s kiknek befolyása még az 1930-as években is meghatározó volt a magyar művészképzésben.

A királyi művészeti akadémia, a Glaspalast kiállításai, Hollósy szabadiskolája, a Café Lohengrin és a Café Probst kávéházi asztalai, a műtermek, a város száznál is több galériája és művészeti kiadója éppúgy részei bajor főváros izgalmas és egyedülálló nemzetközi művészeti életének, mint a magyar művészettörténetnek. Ezekből táplálkozik mindaz, ami a kor művészetét olyan egyedülállóan jellegzetessé tette, s amit röviden a München-jelenségnek nevezhetünk.

Az elmúlt két évtizedben a müncheni akadémia és a bajor főváros mint művészeti centrum szerepének vizsgálata a közép-kelet-európai országok művészettörténeti kutatásaiban is előtérbe került. A téma aktualitását növeli, hogy 2008-ban ünnepelte 200 éves évfordulóját a müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia, s ebből az alkalomból nagyszabású kiállítással, illetve a legújabb kutatásokat feltáró katalógussal tisztelegtek az intézmény előtt. Itthon is fontos hangsúlyozni, hogy München jelentős nemzetközi művészeti centrum volt, amelyben a magyarok különösen fontos szerepet játszottak. Három magyar professzora (Liezen-Mayer Sándor, Benczúr Gyula, Wagner Sándor) is volt az akadémiának, s ők, a külföldi hallgatóikon kívül népes magyar művésznövendék-sereget is maguk köré gyűjtöttek.

A kiállítás – azon túl, hogy a 19. századi művészetünk legszebb és legismertebb alkotásait új összefüggésben mutatja be – több kulcsfontosságú mű érkezik Franciaország és Németország különböző múzeumaiból. A müncheni Neue Pinakothek és a lipcsei Szépművészeti Múzeum mellett Bécsből, Tournai-ból, Pozsonyból és a Varsói Nemzeti Múzeumból is kölcsönzünk képeket, összesen mintegy 30 darabot. Jelentős esemény, hogy a Marosvásárhelyi Képtárból 10 mű érkezik, köztük olyanok is, amelyek az első világháború óta nem voltak Budapesten láthatók. Nagyobb anyagot mutatunk be számos magyar közgyűjteményből és magántulajdonban őrzött, a közönség által eddig nem látott képekből. A kiállítás grafikai egysége elsősorban az akadémiai oktatásba nyújt bepillantást, megismerkedhetünk a szigorú akadémiai elvárások apró mozzanataival, ugyanakkor az egyes művészek rajzi tudásáról is képet alkothatunk. A kiállításon a grafikai osztály legszebb, a korszakban készült lapjaiból válogattunk, s emellett láthatók a legnevesebb illusztrátorok munkái is.

A kiállításon 350 festmény és grafika mellett mintegy 30 szobrot mutatunk be. Ezen kívül levelek, fotók, karikatúrák, valamint Somogyi Miklós 1912-es, a müncheni magyar művészekről összeállított felbecsülhetetlen jelentőségű kézirata teszik színesebbé a kiállított anyagot. A kiállítást tudományos katalógus kíséri.