Benczúr Emese kiállítása a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban.

Let it be (Hadd legyen) – ezzel a fényinstallációba foglalt felszólítással indítja útjára a látogatót Benczúr Emese első debreceni kiállítása, amely az elmúlt másfél évtized munkáiból ad egy látványos, a ragyogás kétértelműségét középpontba helyező válogatást, ráirányítva a figyelmet az alkotó, a befogadó és a mű közti dinamikára, illetve a státuszukat meghatározó társadalmi valóság néhány megkerülhetetlen jelenségére.

Benczúr Emese Let it be kiállításának megnyitója augusztus 17-én, délután 18:00-kor. Kurátor: Áfra János
A kiállítást megnyitja: Tatai Erzsébet művészettörténész.

A Munkácsy Mihály-díjas művész már a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakos hallgatójaként lemondott a szakma hagyományos eszköztáráról, ezzel azokhoz csatlakozott, akik – az információrobbanás következtében, valamint a mű és a befogadó közti közvetlenebb kommunikáció érdekében – felhagytak a monomediális szemléletű táblaképkészítéssel.
Benczúr munkáinak középpontjába az eleinte egyes szám első személyben megfogalmazott, többnyire címként is funkcionáló, ismétlődő feliratok kerültek. A kézműves technikákkal létrehívott, saját meghaladottságukkal számoló, de mégiscsak a tömeggyártás ellen tüntető művek korszakát aztán a 90-es évek végétől egy szöveghasználat és technikai tekintetében is kísérletezőbb időszak váltotta fel.

Ezt a kiállítást a fényhatások szervezik. Az érintésünkre csillogva hullámzó felület, a világító elemekből összeszerelt fényinstallációk, fémes hatású táblaképek – figurativitás nélkül is – megidézik a sztárkultuszt és a ragyogáskényszernek alárendelt közösségi oldalak esztétikáját. A feliratok sokszor megszólítással helyezik központba a látogatót, máskor egy-egy aforizmát idéznek fel – a befogadón áll, hogy didakszist vagy iróniát olvas-e ki belőlük.
A fülbevalók, kínai villogók, újrahasznosított sörösdoboz-nyitófülek és cukorkapapírok felhasználásával készült munkák bizonyos tekintetben az artepovera (szegényes művészet) hagyományához kapcsolódnak, de annak jellegzetes antiesztétikáján épp a tömegtermelt tárgyak maradandóságot sugárzó felületeivel mutatnak túl egyértelműen.
Amit Benczúr eleinte a szövegek egy művön belüli mantraszerű ismétlésével ért el, azt az elmúlt időszakban a feliratokhoz való többszöri visszatéréssel, illetve a művek létrehozását szolgáló cselekvéssorok meditatív ismétlésével valósítja meg. Az újabb munkákon rendszerint meghatározó fényhatások a szöveg és a technikai hordozó kölcsönhatásában létesülő, szerteágazó értelemlehetőségeket nyomatékosítják. Hiszen a fény nemcsak a ragyogás kultúrájára utal, ez az anyagtalannak tűnő jelenség világítja meg a tárgyi dolgokat, ráadásul az egyik legalapvetőbb szakrális szimbólum is. E tárlat a felszín alatti, metafizikai értelmű fény keresésére ösztönöz.