Ínyenceknek ajánljuk!

„Legalább egyetek egy jót!” - mondta Mosonyi Alíz meséjében a jósnő a magyaroknak, miután megmutatta nekik múltjukat és jövendőjüket. És a magyarok esznek: jókat is, meg rosszakat is, néha meg, ha nem akad semmi, akkor éheznek – az íróik pedig mindezt megírják. Az evésről, ételekről szóló szépirodalmi szövegek mennyisége bizonyítja, hogy a téma nem csak kiapadhatatlan ihletforrás, de irodalmilag is jól használható, sokféle jelentést sűrítő költői lehetőség. A PIM új kiadványa, a magyar irodalom gasztronómiai sokszínűségét bemutató Nyelv babérral című antológia idézetek százával bizonyítja mindezt.

A kötet szerkesztői: Szilágyi Judit, Nagy Ágnes

Az utószót Cserna-Szabó András írta. A könyvet Bieder Anikó és Gelsei Balázs tervezte

Hátsó borító/fülszöveg

„Az evés elemi szükséglet, de nemcsak az evés öröme vagy az étel hiánya örök jelenség, hanem a róla való beszéd is. Különösen igaz ez a magyar irodalom vonatkozásában, ahol az ételekről szóló művek mennyisége megközelíti a hazafias vagy a szerelmi költészet gazdagságát. Pedig sokáig csak mellékes, a szépirodalomba nem illő, alacsonyrendű témának tekintették az étkek, az étkezések leírását; s ha születtek is írások a témában, nem különösebben nagy számban. Bő száz évvel ezelőtt Nagy Endre még azt vetette az írók szemére, hogy alig foglalkoznak az evéssel. „Az ivás még valahogy be tudott surranni az irodalom kegyeibe. Legalább néhány bordalt kapott. […] Az evés csak szakácskönyveket kapott az irodalomtól, a szakácskönyvek írója pedig úgy aránylik az evéshez, mint a szülésznő a szerelemhez.” Szellemes megállapítása némiképp igaztalan, bár a gasztronómiai örömök iránt elkötelezett Mikszáth is csak egy tanulmányt szentelt a témának, de Jókaitól már emlékezetes lakomaleírásokat és remekbeszabott megállapításokat is kaptunk.

Tény viszont, hogy a gasztroirodalmi áttörést a 20. század hozta meg. Bródy Sándornak ugyan még érvelnie kellett a téma szépirodalomi jogosultsága mellett, de Krúdy sikere már egyértelmű volt – és maradt máig. Írásaiban a magyar konyha egyszerű fogásai (közülük is leginkább a főtt marhahús és a velőscsont) ugyanazt a szerepet töltik be, mint a világirodalomban Proust madeleine-je: elindítják a nosztalgikus emlékezés folyamatát. A magyar ételirodalom fontos állomását jelenti Móricz prózája is, amely nemcsak egy korszak táplálkozási kultúrájának hiteles bemutatása miatt érdekes, hanem az evésben rejlő jelképiség sokrétű kiaknázása miatt is. A századvég jelentős költője, a szakácsként is aktív Petri György jó pár – esetenként irodalmi utalásokkal körített – receptverset is írt. E gasztroirodalmi folyamat aktuális csúcspontja Bodor Ádám regényvilága, melyben egy különös szakácskönyv lett a világ megértésének nélkülözhetetlen forrása.

Az elmúlt egy-két évtizedben – a fogyasztás, a jólét, a test kultuszának megerősödésével párhuzamosan – a szépirodalomban tovább erősödött a gasztrotematika. S nem csupán intenzitása, de pozíciója is változott: több írásnak központi témája lett egy-egy étkezési jelenség, akár egy étel, netán valamilyentáplálkozási deviancia (Parti Nagy Lajos). Megjelentek új, átmeneti műfajok is, a szakácskönyv és a szépirodalmi mű keveréke, az olvasmányos regénybe ágyazott receptgyűjtemény, az esszével ötvözött tudományos tényfeltáró munka (Cserna-Szabó András, Fehér Béla).

Kötetünk a magyar irodalom teljességéből válogatva több mint 300 szövegrészlet segítségével mutatja be a téma sokszínűségét, a benne rejlő irodalmi lehetőségek káprázatos és élvezetes gazdagságát.”