Nem tudományos mű, két ember gondolatai a „honnan, hová, hogyan és miért” kérdésekről. Persze, egyikőjük sem tagadhatja meg önmagát: így Csányi Vilmos etológusként, Lukács Béla fizikusként megszerzett ismeretanyagain szűri át a külvilág információit és alakítja ki a saját véleményét.

Először Csányi. Az első fejezet nem a legsikeresebb, szerencsére a közepe felé kezd előtűnni a Csányi-stílus, aztán az egész jó irányba megy tovább. Fellélegzek és tovább olvasok.

Csányi az emberről, az emberi közösségekről beszél. Az ember a földön való elterjedésével hatalmas hatást gyakorolt a környezetére, kitalált mindenfélét – ezt sokan fejlődésnek nevezik – de a következményeket nem látta és úgy néz ki nem is láthatja teljes mértékben előre. A legjobb szándékok is hatalmas megoldandó problémákat okoznak, s érdemes Csányi által bemutatott furcsa szemszögből is elgondolkodni pár dolgon. Csak egy-két példa: mi humánusabb, hagyni az elefántokat békésen szaporodni, míg fel nem élik a területüket és végül éhen pusztulnak, vagy kilőni a felesleget és egy optimális nagyságú populációt kialakítani és életben tartani? Vagy mi van akkor, ha a dajak fejvadászatot megszüntetik (csak az a férfi, aki 5-6 levágott emberfejet férfivá avatásakor bemutat), s a meg nem tizedelt lakosság ezáltal robbanásszerűen elszaporodik, s nincs erőforrás a megélhetésükhöz?

Beszél a tudományról: mi a tudomány, mi köze a hithez, a hiedelemhez. Arról, hogy mi a véleménye a technológiai fejlődésről, mi a géntechnológiáról, kell-e félni a klónozástól. Aztán itt van az emberi közösségek témája, mikor működik, hogy működik. A túlnépesedés - s mindez az élőbeszédet nagyon jól rögzítő stílusban.

Másodszor Lukács. Ahogy Csányinál, itt sem szerencsés hogy Révainak - mintha ki lett volna adva, hogy 56-ot mindenképpen meg kell említeni. Lukács 1956-ban 9 éves – erről ennyit. A beszélgetés érdekes történészeti és nyelvészeti kitérőkkel kezdődik - például milyen nyelven mondják el az írek angolellenes érzelmeiket? Még érdekesebb az a megállapítás, hogy a szlovák nyelvben a két nemzetre (a magyarra és a szlovákra) három elnevezés van. Nem árulom el miről is van szó, elgondolkodtató.
Lukács is, ha nem is olyan sokszor, mint Csányi, az eseményeket nem a megszokott szögből mutatja be, hogy rámutasson arra, hogy az erkölcs, etika, szokás mennyire relatív dolog – koronként, területenként, kultúránként mennyire másként értelmezhető – például a hirosimai atombomba esete. Többet utal arra a korra, amiben élt – ötvenes, hatvanas évek -, de az utalásai éppen hogy súrolják a víz felszínét, nem hatolnak a mélyére, ugyanúgy, mint amikor a tudós etikai felelőségéről beszél.

Bár Csányi és Lukács alapgondolata is a túlnépesedés problémája, Csányi nem részletezve, de kifejezi, „optimista, az ember ki fogja találni a megoldást”. Lukács nem optimista: „ ..úgy tűnik, hogy az emberiség egy jelentős része jelenleg vagy szimbolikus válaszokat akar adni, vagy pedig azt akarja, hogy térjünk vissza a régi elvekhez……Én csak azt mondom, hogy a hagyományos életmóddal nem fér össze az állandó növekedés.” A könyv utolsó mondata: „De azért mégis van valami” – bár itt a magyar társadalomra vonatkozik, értelmezhető az egész emberiségre is – remélem…. Érdemes elolvasni és elgondolkodni a könyvön.

Révai Gábor: Beszélgetések nem csak tudományról Csányi Vilmos etológussal és Lukács Béla fizikussal, 2008
Corvina kiadó, ISBN 978 963 5731 8