A száz éve született Mácsai István alkotásokban és műfajokban gazdag életművéből nyílt kiállítás Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben címmel a Kiscelli Múzeumban.

Mácsai István (1922. április 5. – 2005. szeptember 16.) magyar festő, Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színművész édesapja, életműve tizenhét éve, 2005-ben lezárult. A kiállítás címe részben a takarásból kimozdítani szánt életműre, részben a Templomtérben helyet kapó installáció részeként valóságosan is elinduló falakra utal.

Az ütemjelre átmozduló installáció Devich Botond munkája, melyben a műveket és dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás változó ritmusában polifón alakzatokban rímelteti egymásra. A város és a modernitás témáit a tradicionális szerepstilizációkkal és az elvágyódás motívumaival, a szakmai visszhangtalanságot a műkereskedelmi sikerekkel, változó együttesekben, többféle értelmezési szövedékben rendezte össze a kurátor, B. Nagy Anikó. Az egybeálló, majd szétváló konfigurációkban az egykori kritika szembetalálkozik az azóta más fényben mutatkozó művekkel, az aktsorozatok és a modellek személyes kontúrjai festményeken, fotókon és filmeken vetülnek egymásra. A falmozgások dramatizálják az egymásra utaló szálakat és lehetőséget nyújtanak arra, hogy többféle megközelítésben mutatkozzon a festői önkép krónikus hullámzása, amely nemcsak a naplók repetitív szálain, hanem rejtett önportrék sorozataiban is végigkísérik az életművet.

Mácsai István kora gyerekkorától megszállottan rajzolt, 15 éves korától festett. 1943-tól vasútépítő munkaszolgálatra vezényelték, ahol mindvégig rajzolt – munkaszolgálatos bajtársait, a tiszteket, a barakkokat, majd a romba döntött fővárost. 1945 tavaszán vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, Bernáth Aurél osztályába, ahonnan a diplomavizsgák előtt kilépett és képszerkesztőként helyezkedett el. 1950 és 1956 között minden Magyar Képzőművészeti Kiállításon részt vett. Ebben az időszakban kétszer is Munkácsy Mihály-díjat kapott. 1959-ben talált rá a nagyvonalú komponálás és a tárgyilagos realizmus egyensúlyán alapuló, sajátjának érzett stílusára. Első önálló kiállítása 1960-ban nyílt a Csók Galériában, ahol már több festménye is az új látásmód jegyeit mutatta.

Kurátor: B. Nagy Anikó

Installációtervezés: Devich Botond

A mellékelt fotó, Mácsai István: Pesti halál, 1978 olaj, farostlemez

2022. december 9. – 2023. április 2. / Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Templomtér

Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, 1037 Budapest, Kiscelli utca 108.

A kiállítást Aknai Katalin művészettörténész nyitotta meg.

További információ: itt,   és   itt,   és   itt.

Takarásból kilépve (B. Nagy Anikó, a kiállítás kurátorának bevezetője)

"A száz éve született Mácsai István alkotásokban és műfajokban gazdag, időben is nagy kiterjedésű életműve tizenhét éve, 2005-ben lezárult, s azóta az időnként felizzó figyelem ellenére egyfajta tanácstalanság övezi. A Mácsai-recepció kezdettől fogva ellentmondásos és szakadozott volt. Az 1950-es évek elejétől egyéni és csoportos tárlatokon rendszeresen mutatkozó, a szakmai nyilvánosságban jelenlévő, az állami vásárlásokon és a műkereskedelemben is magasan jegyzett festő nem egyszerűen kihullott mind az egyidejű, mind az utólagosan konstruált professzionális kánonokból, hanem jószerivel be sem került oda. A képei kapcsán újra és újra felcsattanó szakmai szóváltások arra utalnak, hogy az ötvenes évektől a kétezres évekig ívelő, takarásban lévő pálya rálátásra és összegzésre vár. A szoros olvasás és a kritikai megközelítés ideje, úgy véljük, eljött, s bár Mácsai idegenkedett a képeket a festői gyakorlaton túlról szemlélő, elméleti látásmódoktól, életművének művészettörténeti, kurátori feldolgozása az örökösök hozzájárulásával megkezdődött.

Mácsai István nemcsak festő volt, hanem jelentős amatőrfilmes és fényképész is. A hagyatékban fennmaradt sokezernyi fotó, a többtucatnyi nyolc milliméteres filmes szekvencia az egy életen át, változó intenzitással írt naplók kötegeivel meggyőző és árnyalatgazdag hálózatot alkot, amelyben a fotós, mozgóképes, festészeti és szöveges alakzatok egymásra vetítése a kutató számára a fókusz- és horizontváltás lehetőségét kínálja. A képi és írásos formák ebben a megközelítésben nem a festményekre vonatkozó kutatási támpontok, hanem autonóm reprezentációk egymásba mozduló lenyomatai, egy mániákus nézés szövegképei, amelyek új átjárásokat nyitnak mind az oeuvre-ben, mind a korszakról való tudásunkban.

Kiállításunk címe részben a takarásból kimozdítani szánt életműre, részben a Templomtérben valóságosan is elinduló falakra utal. Az ütemjelre átmozduló installáció – Devich Botond munkája – a műveket és a dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás változó ritmusában polifón alakzatokban rímelteti egymásra. A város és a modernitás témáit a tradicionális szerepstilizációkkal és az elvágyódás motívumaival, a szakmai visszhangtalanságot a műkereskedelmi sikerekkel, változó együttesekben, többféle értelmezési szövedékben rendezzük össze. Az egybeálló, majd szétváló konfigurációkban az egykori kritika szembetalálkozik az azóta más fényben mutatkozó művekkel, az aktsorozatok és a modellek személyes kontúrjai festményeken, fotókon és filmeken vetülnek egymásra. A falmozgások dramatizálják az egymásra utaló szálakat és lehetőséget nyújtanak arra is, hogy többféle megközelítésben szóljunk a festői önkép krónikus hullámzásáról, amely nemcsak a naplók repetitív szálain, hanem rejtett önportrék sorozataiban is végigkíséri az életművet. 

Tisztán kvalitásalapú, főművekre koncentráló, kanonizációs megközelítés helyett az életmű sokszálú bemutatására vállalkoztunk. Szándékaink szerint nem ítélkezünk, hanem értelmezünk, támpontokat adunk – párhuzamos narratívákat, kontextusokat építünk fel és láttatunk."