„Megjavítjuk magát, Ms. Liu.”

Négy hónap börtönbüntetésre ítéltek egy anyát, mert felpofozta a fiát. Ez nem Jessamine Chan disztópiája, hanem a valóságban történt Belgiumban, pár napja olvashattuk a hírekben. Mert sokszor a fikciót maga az élet inspirálja. Így volt ez Chan esetében is: egy megtörtént eset adta regényéhez az alapötletet. A New Yorkerben olvashatta a cikket, mely egy Niveen Ismail nevű anya esetét taglalta, aki fiát 2005-ben egy időre magára hagyta. Hiába az éveken tartó küzdelem, a bűnbánás, a hatóságokkal való teljes együttműködés, Niveentől 2008-ban az Orange megyei bíróság végleg megvonta a szülői jogait, fiát pedig örökbe adták.

     „Meg kell mutatnia, hogy képes a természetes szülői érzelmekre és kötődésre, ápolnia kell anyai ösztöneit, és be kell bizonyítania, hogy megbízható nő. Az állam jövő novemberben megállapítja, eleget fejlődött-e ezen a téren. Amennyiben úgy találják, hogy nem használt neki a program, végérvényesen megfosztják szülői jogaitól.” (Idézet a kötetből)

A szerző valós környezetbe, Amerikába helyezi regénye történetét, létező intézményeket mozgatva, mint amilyen a Child Protective Services (CPS), vagyis az USA gyermekvédelmi szervezete. De az, hogy ez a szervezet először bekamerázza a „rossz anyának” titulált Frida Liu lakását, majd egy évre egy anyákat jobbá nevelő táborba küldi, melynek kerítésébe áramot vezettek, már csak a fantázia szüleménye. Szerencsére. Erről olvasni mégis hátborzongató, mert azt, hogy ki milyen anya, sokszor oly keményen ítéli meg közvetlen környezetünk, és maga a társadalom is. Mindenki jobban tudja egy anyánál, hogyan kell jó anyának lenni.

Frida és Gust kapcsolata idillinek indult, házasságuk is, aztán Frida teherbe esett, és Gust a terhesség alatt megcsalta őt. Az amúgy is depresszióval küzdő, külön élő Frida munka mellett próbálja ellátni a ráeső időben Harrietet, tizennyolc hónapos kislányukat, mígnem egyszer lesz egy nagyon rossz napja. Egy olyan rossz nap, mely egész hátralévő életét meghatározza. Frida csak egy kávéért szalad le azon a rossz napon, egy dokumentumért az irodába, de aztán végül két és fél órára magára hagyja a gyermeket, ami miatt szomszédai feljelentik. A vétség után meghatározott időnként csupán egy órát lehet a lányával egy szociális munkás felügyelete mellett. De miközben Frida a lányát ölelné, a szociális munkás sürgeti az anyát, inkább játsszon vele, és mindezt úgy, hogy pár centire dugja anya és lánya arcától a kamerát, és nem engedi, hogy ölben vigye ki a konyhába a kislányt orrvérzése után, hiszen tud menni a saját lábán, majd, amikor Harriet elalszik az anyja ölében, követeli, ébressze fel, és játsszon vele. Frida kislányát pedig elkezdik terápiára járatni, hogy megvizsgálják, nincsenek-e nála trauma tünetei. Majd, amikor Frida azt képzeli, hogy ennél rosszabb már nem történhet egy anyával, megszületik a bírósági döntés az otthoni tevékenység és a szociális munkás videófelvételei alapján.

A döntés alapján Frida egy évre, gyermekétől elszakítva anyákat megjavító rehabilitációs központba kerül, ahol tengerészkék overallban kell járnia, és a regisztrációkor mindenkinek be kell mondania az általa elkövetett anyai bűncselekményt. Az intézet mindenhol be van kamerázva, és az anyáknak alá kell írni egy titoktartási szerződést, hogy senkinek sem mesélnek arról, mi történik a programban. A jó anyaságot robotgyerekeken kell gyakorolniuk, akiknek szilikonbőre, emberi testhőmérséklete, mesterséges érzelmei, intelligenciája és még nyála is van, és testükbe kamerát helyeztek, ami folyamatosan figyeli az anyát, illetve egy szószámlálót, ami méri, eleget beszél-e hozzá az anya, és elég kedvesen-e.

Frida hetente pár percet beszélhet videón igazi lányával, és ha hétközben rosszul teljesít a feladatokon, még ettől is megfosztják.

      „Kint, a biciklitároló mellett összefutnak egy zaklatott fekete anyukával. Az egyik padon ül, és sír. Ma van a lánya negyedik születésnapja. Köré állnak, hogy a kamerák ne rögzíthessék ilyen állapotban. Átkarolják egymás vállát. A nő vigasztalhatatlan. Az ingujjába törli az arcán patakzó könnyeket. Linda megsimogatja a hátát, Lucretia átnyújt neki egy kettétépett szalvétát. Aztán elkezdődik. Valaki elsuttogja a lánya nevét, és a többiek akaratlanul is követik a példáját. „Carmen.” „Josephine.” „Ocean.” „Lorrie.” „Brynn.” „Harriet.” Olyan fájdalommal ejtik ki a szájukon, mintha egy autóbaleset vagy egy iskolai lövöldözés halottjait sorolnák. Ártatlan áldozatok.” (Idézet a kötetből)

Amikor a rossz anyák csoportja végül találkozhat az átnevelésre küldött rossz apákkal (akik jóval lazább felügyelet és szabályok mellett „nevelődnek”), úgy tűnik, valami megváltozhat. Még az is elképzelhető, hogy megtalálja azt az embert, akivel reményt adhatnak egymásnak?

Kérdés, hogy az intézmény, aminek az lenne a feladata, hogy családokat tegyen jobbá, mentsen meg és építsen újra, valójában nem rombol-e le mindent és mindenkit maga körül.

Frida Liu nem boldogul. Munkahelyi előmenetele nem méltó azokhoz az áldozatokhoz, amelyeket kínai bevándorló szülei hoztak érte. Férjét nem tudja rávenni, hogy szakítson fiatalabb szeretőjével. Frida csak az anya-lánya kapcsolatban tud kiteljesedni, hozni a tőle elvárt tökéletességet. Lehet, hogy a lányán kívül nincs senkije, de neki így is megfelel. De aztán egyszer nagyon rossz napja van. Az állam rajta tartja a szemét az olyan anyákon, mint Frida. Akik a telefonjukat nyomogatják, miközben a gyereket baleset éri a játszótéren, akik hagyják, hogy a gyerek egyedül menjen haza. Elég egy pillanatnyi kihagyás, máris állami hivatalnokok sokasága fog dönteni arról, Fridát is alá kell-e vetni a Nagy Testvér-jellegű intézmény programjának, amely megállapítja, elég odaadó-e a szóban forgó anya. Fridának szembe kell nézni azzal: elvehetik tőle a lányát. És be kell bizonyítania: a rossz anya is jó útra térhet. Megtanulhatja, hogyan legyen jó. (Fülszöveg)

Jessamine Chan novelláit a Tin House és az Epoch publikálta. Korábban a Publisher’s Weekly szerkesztője volt. BA-diplomáját a Brown, MA-diplomáját a Columbia Egyetemen szerezte. Munkáját az Elizabeth George Foundation, a Bread Loaf Writers’ Conference, a Wurlitzer Foundation, a Jentel, a Kimmel Harding Nelson Center, az Anderson Center, a VCCA és a Ragdale támogatta. Chicagóban él férjével és közös lányukkal.

     „A rossz szülőket gyökerestül meg kell változtatni. Meg kell tanítani nekik a helyes ösztönöket, a helyes érzelmeket, és hogy hogyan tudnak a másodperc törtrésze alatt biztonságos, gondoskodó, szeretetteljes döntéseket hozni. Ms. Knight megjegyzi, hogy a kerítésbe áramot vezettek.” (Idézet a kötetből)

Eredeti cím: The School for Good Mothers

Fordította: Török Ábel

Megjelenés: április 13.

460 oldal, KULT Könyvek