Majdnem Oscart kapott Mickey Rourke ezért az alakításért. Azért ez durva. A pankrátorért hulló díjeső inkább annak köszönhető, hogy a nem kevés önreflexiót tartalmazó történettel Mickey állítólag Visszatért. Emellett egy olyan öngerjesztő sajtófelhajtás van/volt körülötte, hogy mindenki azt hiszi, hogy valami korszakos dolog történt. Pedig nem. Jó a film, de ennyire azért nem. Ne hagyjuk magunkat.

Európába még a mítoszoknak is csak egy zanzásított verziója jut el a pankrációról. A kis rajongói közösségeken kívül a legtöbben csak annyit tudnak, hogy agyonizmozott emberek a ring köteleiről ugrálnak egymásra, és állítólag az egész kamu. Meg hogy a Szuper csapat Rosszfiúja is pankrátor volt.

A film után már látom, hogy fejeken széttört műszékek, szögesdrótban hempergés, tűzőgéppel összelyukasztott hátak is mind a műfaj tartozékai. Persze a sztori nem erről szól, hanem a Mickey által megszemélyesített The Ram kűzdelméről. Öregedés, pénzhiány, családi krízis kínozzák, de a legdurvább az, hogy ott kéne hagynia a sportot, amiről az egész élete szól.

Ahhoz képest, hogy a filmből majdnem húsz perc csak azzal telik el, hogy valakinek a tarkóját nézzük, élvezhető az alkotás. Egyszer még el is sírja magát az acélember, szóval hú. Kis költségvetésből, nem is a legprofibb technikával forgott a film, többnyire eredeti helyszíneken, a tömegjelenetekben eredeti rajongókkal.

Mickey Rourke egy normális színészhez méltóan játszik, a karakter hiteles. Persze azt beszélik, hogy csak saját magát kellett alakítania. Nincs legendagyártás, a ráncok ráncok, a sebesülések igaziak, a lelkiek is. Egy lepattant lakókocsi az otthona, régi Nintendóval meg húszéves meztelen nős plakátokkal. Ilyen ember a híres Ram.

Egyszóval időtöltésnek jó, én a felhajtás alapján viszont többre számítottam. Mickey Rourke a filmet az azóta tragikusan elhunyt csivavájának ajánlotta. Hajrá Mickey.

7/10 pont

A pankrátor (The Wrestler), 109 perc
rendező: Darren Aronofsky
operatőr: Maryse Alberti