A filmbeli angol tanár megérkezik az iskola épülete elé, kissé szerencsétlennek tűnik, s ha az ember nincs képben, akkor furcsa lehet a kerítésről graffitit mosó ember, a bejárati kapu előtti fegyveres őrök – no és a robbanás, ami nem is olyan messze van, nemcsak a hangját halljuk, de a füstoszlopot is láthatjuk.
A filmbeli angol tanár megérkezik az iskola épülete elé, kissé szerencsétlennek tűnik, s ha az ember nincs képben, akkor furcsa lehet a kerítésről graffitit mosó ember, a bejárati kapu előtti fegyveres őrök – no és a robbanás, ami nem is olyan messze van, nemcsak a hangját halljuk, de a füstoszlopot is láthatjuk.
Amúgy minden barátságos: hatalmas fák szegélyezte bejárat, kellemes, régi iskolaépület. Ha még nem tudatosul bennünk, hogy mi volt 1976-ban Buenos Airesben, lassan ki fog alakul a kép. Argentínában 1976. március 24-én katonai katonai puccsal megdöntik Isabel Perón, a néhai Juan Perón 3. feleségének elnöki hatalmát. Amit még akkor nem lehet tudni - s a szocialista országok is elég sokáig „várnak” a helyzet értékelésével - Argentína addigi történetének legvéresebb időszaka kezdődik el.
Az igazgatónál tett bemutatkozó beszélgetéskor Michellről, az angol tanárról még nem tudjuk, hogy egy fel nem dolgozott családi tragédia miatt kerül egyre „lejjebb” – mármint a térképen, magyarázza ki magát az igazgatónál. Angliai otthona után dél-amerikai országokban tanít. Látszik rajta, hogy nem szokatlan neki a környezet: elit iskola, gazdag családok fiai, akiket ezért vagy azért, de nem vonz a tanulás. Megszokhatta.
A látszólagos, avagy nem látszólagos nyugalmából nem zökkenti ki a puccs híre, ami odaérkezése után pár napra történik.
Remek – gondolja - van egy hét szünetem, átmegyek Uruguayba. A finn fizika tanár, kicsit „ráakaszkodik”, vele megy, de nincs probléma: ha már nem akar vele beszélgetni, diszkréten lezárja a vele való csevegést. És olyan jól indul a kiruccanás: a bárban jó hangulat, zene, tánc, csinos nők - s akit felkér, azzal is remekül alakulnak a dolgok, működik valami kémia köztük. A tánc után egy reggeli séta a tengerparton, ahol az idillt az olajszennyeződésbe belefulladt pingvinek tetemei megzavarják…
Michell ott marad a szállodai szobájában egy megmentett, tisztára mosott pingvinnel, akitől nem tud „megszabadulni”, és kénytelen magával vinni Buenos Airesbe, a szállására, ahol semmiféle állatot nem lehet tartani.
A kérdés: ki lehet-e maradni abból a szörnyűségből, ami a városban zajlik? Michell társadalmi kapcsolatai minimálisak: a finn fizika tanárral jól kijön, összebarátkozik a két takarítóval: nagymamával és unokájával. Nem tud annyira elzárkózni, hogy ne érzékelje a feszültséget, ami még ebbe a viszonylag zárt világba is beszűrődik. Látja a kamasz fiúkon, hogy eldurvulnak, viselkedésük agresszivitásba megy át.
No és ott a pingvin, akit dugdosni és ellátni kell, de „akit” jó pedagógiai érzékkel „felhasznál” a fiúk lecsendesítésére, „aki” jó hatással lesz a vaskalapos igazgató úrra is, másokra is.
Michell hiába nem akarja, de belekerül egy szituációba, amikor ki kellene állni valakiért. Vajon kiáll-e?
A film nem dramatizál feleslegesen, a hétköznapi élet apró pillanataiból építi fel az eseménysort, a pingvinnel való foglalatoskodások adják a normalitást, valami kapaszkodót a nehezen elviselhető vagy éppen elviselhetetlen dolgokhoz.
A film nem nyomasztó, mivel szép képekkel, talán kicsit idealizált emberi kapcsolatok ábrázolásával, de megadja katarzist. Aki akar, az meg mélyebben is elgondolkodhat a dolgokon ….
Elgondolkodhat az argentínai nagymamák menetén (Asociación Civil de Plaza Mayo), akik az 1976-1983-as katonai diktatúra idején eltüntetett gyermekeik és unokáik után kutatnak, 30.000 ember tűnt el nyomtalanul.
Nem tudom, mivel nem olvastam Tom Michell 2015-ben megjelent (magyarul nem olvasható), memoár jellegű The Penguin Lessons című könyvét – hogy a film mennyire vette át a könyv történetét. Nekem felpiszkálta a fantáziámat, hogy nem is lenne rossz a könyvet is elolvasni. Úgy sejtem, ez megfordulhatott már a könyvkiadáshoz közelebb állók fejében is – legalábbis nagyon remélem.
