December 3-án veszi kezdetét a Budapest Debut Film Forum (BDFF). A négynapos eseménysorozat célja, hogy az elsőfilmes rendezők és producerek bemutathassák projektjeiket, és tapasztalatokat cserélhessenek az európai, elsősorban a visegrádi régióból érkező kollégáikkal. A BDFF helyszíne a JCC Budapest – Bálint Ház lesz.
Két helyszínen - a Budapest Kiállítóteremben és a Budapest Galéria Kiállítóházában - látható Heinz Cibulka és Magdalena Frey fotóművészek kiállítása. A két jelentős osztrák művész már két éve Budapesten készíti újabb műveit. Az itt készült munkáikat és eddigi életművük bő válogatását mutatja a mostani kiállítás.
Heinz Cibulka a kortárs osztrák fotóművészet egyik meghatározó személyisége. A sorozatait alkotó lapok - akkor már vagy évtizede - mindig négy színes fotóból álltak össze, amik az őt körülvevő környezet leghétköznapibb jeleneteit, helyszíneit, és tárgyait ábrázolták. Talán úgy lehetne mondani, mindenféle olyasmit, amit a hétköznapok során "úgy" megnéz, vagy amit úgy el-el nézeget az ember. Ez lehet egy fehérre meszelt pincefal, amit sárral terített be egy gépkocsi; egy kép egy templomban, könyvben vagy múzeumban; egy családtag, barát, ismerős vagy ismeretlen, ahogy eszik, iszik, alszik, dolgozik, és így tovább. Témáinak kiválasztásánál és megörökítésénél Cibulka mindig nagyon visszafogott és mértéktartó. Minden képe ábrázol valamit, ami minden különösebb erőfeszítés nélkül felismerhető és azonosítható. Felvételei mindig az élet, s nem pedig a fényképezés szempontjából érdekes pillanatok. Úgyhogy Cibulka nem is fotóművésznek, hanem olyasvalakinek tekinti magát, aki - nem verseket ír, hanem - vizuális haikukat készít. S képein soha nincs is semmi, ami fotográfiai szempontból attraktív lenne. Felvételeinek kidolgozását - mint bármely amatőr -, standard fotólaborokra bízza, majd a végeredményt meg se nézve elteszi őket egy faládába. Képeit sorozatokba rendezni mindig akkor kezdi, mikor már meg van róla győződve, hogy az adott felvételek létrejöttének körülményeit elfelejtette, mikor már úgy tudja szemlélni őket, mintha azok nem is általa készített fotók lennének. Közben persze nem napok, hetek, hanem hónapok telnek el. Emlékezés és felejtés dialektikájáról különben J.L. Borges esszéiben találhatunk megfontolandó gondolatokat, s itt jön be a haiku. Aki játszott már azzal, hogy két véletlenszerűen kiválasztott képet egymás mellé tesz, az tudja, hogy nincs az a két kép, amit ne lehetne egymással összefüggésbe hozni. Egy harmadik kép beigazolhatja, bonyolíthatja, vagy elbizonytalaníthatja az első két kép közötti véletlenszerű összefüggéseket, de a gondolkodás és a képzelet még mindig képes egymás vonatkozásrendszerébe hozni őket. S Cibulkának azért kell a negyedik kép, hogy úgy mutathassa be a dolgokat, hogy közben e racionális rendszerezési és értelmezési klisék automatizmusait kisiklassa. Aztán a következő lapon kezdődik előről az egész, de úgy, hogy azzal az előző és utána következő lapok tematikáját - jeleneteit, helyszíneit, motívumait - folytatja, miközben itt is ott is újabb és újabb elemek tűnnek fel.
Cibulka költőként indult, s aztán előbb Hermann Nitsch akcióinak asszisztense, majd fotódokumentátora lett. Ezzel párhuzamosan talált rá erre a mátrix formulára, ami - más művészek, s egyéb ügyek mellett - a 80-as években fontos kiindulópontnak bizonyult a Fotogalerie Wien fiataljai számára.
Ugyancsak a bécsi akcionizmus hatásával hozható összefüggésbe - amit sajnos e pesti kiállítás nem jelenít meg kellő hangsúllyal -, hogy a Fotogalerie Wien praxisában mindig is nagy súllyal voltak jelen a nők. Ezek közül Budapesten eddig elég kevés dolog volt látható, mondjuk pl. Magdalena Frey - Cibulka felesége - Mutterkuchen című anyaga 1993-ban a Ligetben. Frey saját terhességét, a szülést, majd a gyermekágyas hetek eseményeit dolgozta fel, 576 képben naplószerű alapossággal. E 24x24 kép érzékletes dokumentuma a női test változásainak, és a születés véres misztériumának. Megjegyzem Michaela Moscouwtól is láttam, történetesen a terhesség/vetélés/meddőség tárgyköreit - meglehetősen provokatívan - tematizáló képeket.
Magdalena Frey 1963-ban született Grazban, és ápolónőnek tanult, mielőtt a fotográfus szakmát választotta. Immár két évtizede építi következetes képi világát, amelyben újra meg újra megjelenik az (intim) test(részletek), a vér, az orvosi kellékek, egyszóval a kórházélmény motívuma – ám soha nem a személyes életút puszta közszemlére tételeként, hanem mindannyiszor komplex összefüggésekbe ágyazva.
Ez a képi világ igen korán, még jóval a digitális dömping előtt a színes montázstechnikát választotta legfontosabb kifejezőeszközéül. A női létezés szakaszai, a kislánylét hamvassága, a női nemiség vérbő szépsége, az érettség megtörő fénye és az öregedés szomorúsága; a vidéki élet egyszerűsége, a természetközelség oltalmazó atmoszférája; életek emblematikus kellékei, képek a képben, a kiállítatás közegébe, a „közönség” kollektív emlékezetébe átemelt személyes emlékek, magánreminiszcenciák. A rámutatás bátor-nyers gesztusát az áttűnések feminin lágysága ellensúlyozza: ilyenek is vagyunk, üzenik a képkompozíciók, de komplexitásuk, elemeik polifón párbeszéde mindannyiszor megtagadja a csak-ilyenség sablonizmusát.
Ismerős, jellegzetesen közép-európai világok, arcok és viseletek – más ciklusokban meg távolibb, Európán kívüli színek és tekintetek, mexikóiak, vietnamiak: de ezek is hasonló montázstechnikával – időnként a késő középkori képes bibliák közvetlen-evidens narrativitását idézve, hol meg sokrétegű komplexitással – beszélnek el történeteket, sorolnak sorsokat, állítanak fókuszba átélt életeket.