Egy tisztességes pápaválasztós film. Majdnem végig. Ugyanis sokan úgy fogják érezni a sztori utolsó csavarja után, hogy mégsem annyira tisztességes ez a film. Ennél konkrétabbat nem lehet mondani anélkül, hogy valamit el ne szpojlerezzünk a történetből.

A mozi azzal kezdődik, hogy meghal a pápa. Összejönnek a bíborosok, köztük Ralph Fiennes, hogy eldöntsék ki legyen az egyház következő feje. Kezdődik az intrika, egyenként kilövik a jelölteket. Minden várható toposszal találkozunk: az egyik bíborosról kiderül, hogy pár éve huncutkodott egy apácával; a másik jelölt visszatérne a konzervatív gyökerekhez és kiátkozná az egyház felét; a nővér aki ismer egy szörnyű titkot, de nem beszélhet a férfiak előtt, és hasonló nyalánkságok.

A film szépen bemutatja, hogy hogyan is zajlik a pápaválasztás, avagy a konklávé: bezárkóznak a bíborosok a Vatikánban, és addig nem jönnek ki, amíg meg nem állapodnak egyetlen személyben. A szavazócédulákat minden kör után elégetik, és amíg fekete füsttel égnek el, addig nem sikerült a folyamat, amikor viszont végre fehér füst száll fel, akkor megvan az új pápa.

Ugyan Rómában forgatták a filmet, de a szent helyekre nem engedték be őket, és a sztori végének tükrében nem is csodálkozhatunk ezen. A legóvatosabban fogalmazva az egyházi gondolkodáshoz képest meglehetősen liberális a filmvégi csavar felfogása. A sztori végéig ez egy alapos, ízléses iparosmunka, ami akár 30 évvel ezelőtt is készülhetett volna, takkra ugyanígy nézett volna ki. És aztán megérkezik 2024 az utolsó öt percben.

Minőségi két órás élmény a film, akit a pápaválasztás témája a legkisebb mértékben is érdekel az nem fog csalódni. Szép helyek, csodás kosztümök, titokzatos atmoszféra, helyén levő színészi játék. A legegyszerűbben fogalmazva: ez a film az, ami.