Semith Kaplanoglu, török rendező, Méz (Bal) című filmjét látva elgondolkodunk, mi vajon mit és mennyit tudunk a világról. Mi a mi tudásunk lényege?

Egy végletekig átpolitizált és technikailag csúcsra járatott világban, ha egy filmrendező a természet tematikájához nyúl, nem csekély bátorságról tesz tanúbizonyságot. Idén a Berlini Filmfesztiválon a legjobb filmnek járó Arany Medve Díjjal jutalmazták az alkotást, és a filmet látva a döntésre helyeslően bólintunk. Persze mint minden kiemelkedő mű, ez a film is jóval többről mesél, mint az erdők, mezők világa. Egy kisfiú, Yusuf (Bora Altas) és apja történetén keresztül egy gyerek személyiségének kialakulása áll a történet középpontjában. A Méz című alkotás a Tojás (Yumurta) és a Tej (Süt) című opuszok után egy trilógia harmadik darabja a török életről és valóságról.

Beavatás-történet, amelyben egy kisfiút az apjához fűződő erős köteléke és a tőle kapott tudás segíti, hogy feltalálja magát a természet egyszerre szépséges és vad világában. Az apa, Yakup (Erdal Besikcioglu) mézgyűjtéssel foglalkozik. Rendkívüli tudást és ügyességet igényel igencsak veszélyes munkája, mivel több száz méter magasból tud csak néha hozzájutni az értékes mézhez. Egy alkalommal messzire kell mennie, hogy a méhek nyomára bukkanjon, és mert nem tér vissza időben, hatéves fia úgy dönt, a keresésére indul.

A filmet zenei aláfestés nélkül készítették, így a képek és a csend válik egyedül formaalkotó elvvé. A történetet hosszan kitartott, szinte néma snittjei ellenére is feszültséggel teliek a kezdő képsorok drámaisága miatt. Egy másfél órás suspence a film, és így még intenzívebben érezzük nemcsak a történet, hanem egy különös világ megrendítő erejét is. Az élet mindennapos mozzanatai, a reggeli felolvasások a kalendáriumból, a kötélkészítés, a betakarítás egy archaikus világ rítusaivá válnak. A szépen fotografált képeken (Baris Özbicer) a hideg színek is meleget árasztanak. Azok teltsége, hivalkodás nélküli ragyogása apa és fia közötti szavakon túli bizalom jelei. A kisfiú apró lábaival kíváncsian követi apját annak mézgyűjtő útjain, és szorgosan raktározza el az így kapott ismereteket. A zöldes kék párában fürdő hegyek erdei útjai, a tisztáson a lila különböző árnyalataival méheket csalogató virágok az igazán elsajátítandó tudást jelentik a kisfiú számára. Az erdő világa megismerhető, jelei olvashatóak, ezért teljesen ismeretlen a félelem érzése apa és fia számára. De egy másfajta tudás megszerzése viszont dadogó rettegést jelent a kisfiúnak.

Ezen a ponton szükségszerű az a kérdésfeltevés, mi civilizálja az embert leginkább? A könyvekből nyert ismeretek, vagy a természet adta tapasztalat? Az élet viszonylag ép átvészeléséhez elengedhetetlenül fontos önismerethez vajon melyik úton juthatunk el leginkább? A kérdés költőinek tűnhet a több mint félezer éves könyvnyomtatás, és az elektronikus úton megszerezhető információk egyértelmű uralmának korszakában, de a történet mindenképpen figyelmeztetés is arra az énünkre, amely sokkal jobban kötődik a természethez, mint azt gondolnánk. A kisfiú nehezen tör ki a számára biztonságot nyújtó hegyek zárt világából. Iskolai magányát csak mélyíti sikertelen megfelelni vágyása olvasásból. Az apja jelenlétében könnyedén kapcsolódó hangok az iskolai felolvasáskor makacsul ellenállnak a kis Yusuf igyekezetének, és a szavak csak értelmetlenül kattognak a megszégyenítő csendben. Mintha azt sugallná a rendező, hogy a társadalom felől érkező elvárások sokszor az emberi lélek ellen valóak, szemben a természetével, amelynek törvényei ismerősként sejlenek még fel valahol mélyen a tudatunkban.

A Méz című alkotás nem gyerekfilm, és nem is annyira a gyerek szemszögéből láttatja az eseményeket. A kisfiú fájdalma, reménykedése, félelmei, tanácstalansága minden emberé. A záró képsor is megerősíti az érzést, hogy ugyanannak a fának a termései vagyunk itt a Földön.

10/10 pont

Méz (Bal/Honey) - török filmdráma, 103 perc, 2010
Rendezte: Semih Kaplanoglu
Szereplők: Bora Altas (Yusuf), Erdal Besikçioglu (Yakup)