Érdekes élmény. És valószínűleg korosztálytól függetlenül mindenkinek az lesz, aki megnézi ezt a filmet. Bár az okok változóak lehetnek. Aki már látott pár történelmi tényekhez hű, a Második Világháború, vagy az emberiség egyéb kevésbé diadalmas korszaka idején játszódó mozifilmet, amiben a szenvedés, az emberi gonoszság és/vagy kitartás szélsőséges eseteit dolgozzák fel, és van benne (a nézőben) egy parányi együttérzési képesség, annak az élete általában örökre megváltozik, amikor felfogja, hogy mit tett itt, ezen a földgolyón millió ember másik millió emberrel. Van akinél ezt nem film, hanem mondjuk egy múzeum-látogatás okozza. De most maradjunk a mozinál.

A vetítés közben többször is azt éreztem, azt kérdeztem magamtól: Miért? Miért kellett ennek a filmnek elkészülnie? Nincs elég szenvedés a földön? Nincs elég szomorúság? Nincs elég kilátástalanság? A sablonválasz az, hogy bizonyos történeteket – sőt, az összeset – időnként újra és újra el kell mesélni, az adott kor elbeszélési eszközeivel, hogy a friss közönség számára is korszerű, ezáltal befogadható legyen. Meg is elégszem a sablonválasszal, de csak úgy, mint egy robot, aki nem hatol a dolgok mélyére. Nemes László nyilván mélyebbre hatolt, és hatol filmjeivel.

Nehéz ebben a lelkületben létezni, amit ez a mozifilm kelt az emberben. És a bő két óra kiadós adag. Persze igenis jót tesz egy fejbekólintás, amikor az ember jó dolgában már csak a telefonját bámulja megállás nélkül, amikor a legnagyobb baj az, hogy nincs kókuszus latte a frapuccinóhoz. De fáj. Fáj, hogy ezek is mi vagyunk – ezek az emberek, akiknek a szenvedését vagy kéjesen elkövetett mélységes bűneit nézzük a vásznon. Hogy ez nem is volt olyan rég, és valójában ma is így van, akár a szomszédunkban.

A történet egy francia hősről szól, akiről ma már iskolák, terek, intézmények vannak elnevezve, mégsem tudja a franciák nagy része, hogy ki is pontosan az illető. Ő Jean Moulin, aki egyesítette a francia ellenállást a II. Világháború alatt, majd – a mai napig nem tudni ki, vagy kik – elárulták, a börtönben brutálisan megkínozták, és végül a Németországba szállításának napján a vonaton meg is halt. De nem vallott, nem köpte be a társait.

Erdély Mátyás, a rendező állandó operatőre a tőle megszokott, megfoghatatlanul gyönyörű fotográfiával segíti a történetmesélést. Aki látta az alkotópárostól a Saul fiát vagy a Napszálltát, az kicsit több lélegzetvételre számíthat ettől a filmtől: a képi világban közelítettek a hagyományos filmes történetmeséléshez – míg korábban gyakran másfél órán keresztül egy tarkó látványán keresztül kellett követnünk a sztorit.

A rendező saját bevallása szerint nem akarta a Voyeurizmus iskoláját képviselni, amikor a nézők egyben kukkolók is, így konkrét kínzást gyakorlatilag nem látunk… ha ezt szigorúan szó szerint vesszük. Minden néző szubjektíven éli meg ezt a filmet, de számomra a nagy részében mégis csak egy folyamatos kínzást ábrázolt az, ami a vásznon pergett.

Pergett igen, mert régi, 35mm-es kamerákkal forgatták a mozit, és a sajtóvetítésen is kópiáról vetítették – ez művészi statementje az alkotóknak. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy Szabó István filmjeinél éreztem azt sokszor, hogy azok szó szerinti értelemben mozifilmek – Nemes László filmjeinél hasonlóképpen érzek. Ez alatt azt értem, hogy moziban, több emberrel együtt ülve a sötétben: így működnek ezek a történetek. Otthon tévén, tableten, telefonon gyakorlatilag esélytelen. És őszintén nehezen is tudom elképzelni, hogy ezt valaki otthon beteszi, és egyszer sem állítja le, vagy megy ki vizet inni. Ennél nagyobb kísértést régóta nem éreztem moziban, hogy elővegyem a telefonom, és pörgessem egy picit– hogy így meneküljek az elől, amit át kell élnem. Én ellenálltam, de sok nézőtársamnak nem sikerült. Nem hiszem, hogy tiszteletlenségből világítottak a kijelzőikkel a nézőtéren, hanem mert ők sem bírták.