A Modem csütörtökön nyíló kiállításán a székelyföldi születésű Nagy István (1873-1937) nyolcvan alkotása látható.

Nagy Istvánról:

Már népiskolai tanító volt az alföldi Homokmegyén, amikor Keleti Gusztáv felfedezte tehetségét. Előbb a budapesti Mintarajziskolában, majd a Münchenben és Párizsban tanult. Tanulmányai és külföldi utazásai során megismerte kora legfrissebb művészeti áramlatait, de egyéni hangját már itthon találta meg. „A nagy metropoliszokból, izmusok, múló divatok szolgálatából az út végül is a természet felé vezetett vissza. Nincsen más iskola.” – vallotta. Nagy István sajátos utat talált: nem tartott fenn állandó műtermet, hanem a csíki hegyekben kóborolva alkotott. Témája a szülőföld lett, a hazai táj, és az ott élő emberek belső feszültségektől sem mentes, balladai sűrűségű világa. Lényegre törő művészete a konstruktivizmus és az expresszionizmus stílussajátosságaival rokon. Ám formanyelvére leginkább az erdélyi népművészet hatott. A látványelvű festészettel való szakítását ez ösztönözte. Erős vonalvezetésén, tónusain a székely emberek szűkszavúsága érződik. Ahogy írja: „Egy életen át kerestem ezt a lényeget. A témában a lelket. Fák, házak, virágok, emberarcok bonyolult összevisszaságában azt, ami a felület alatt vibrál. A belső hűséget.” Balladai tömörségű képeken örökítette meg édesanyja és az egyszerű emberek arcvonásait. A nép gyermekeként őszintén és sallangmentesen lehetett népies. „Művei kezdettől önportrék, egyensúly- és törvényteremtési kísérletek önmagának olyan szemhez szóló igazságért, melyben nem válik el a szubjektív és objektív; többoldalú, plasztikus az érvényességük” – írta Solymár István az 1967-es emlékkiállítás katalógusának bevezetőjében. Később, alföldi és szerbiai vándorlásai során is egyre az erdélyi havasok képe lebegett a szeme előtt.

Igazi áttörést művészetében az első világháború hozott. Nagy a 122. székely gyalogezred hadifestője volt. A galíciai és olasz fronton készült katonaportréit 1916-ban állította ki, ezek a portrék Mednyánszky katonaábrázolásainál is sötétebb és fájdalmasabb képét mutatják a háborúba került kisembernek. 1923-as gyűjteményes kiállítása nagy feltűnést keltett. Kosztolányi Dezső a következőket írta róla a Nyugatban: „Olajfestmény sehol, csak szén és krétarajz. A piros, melyet annyira szeretek és a vad sárga hiányzik. De az arcok foglalkoztatnak, lekötnek, izgatnak. […] Parasztok, kik kóchajat, szöszbajuszt viselnek, […] pisze-pösze kislányok, bekötött fővel, botos cigány, egyiptomi tekintettel bámulva a semmibe, […] nénikék, göröngyös valóságukban, fogatlan szájuk beomlott boltozatával. […] Aztán ami közöttük lelhető, présház, utcarészlet, tanya, domb, lapály minden ugyanez egyéni varázs bűvöletében. Térjünk vissza a természethez? Dehogyis, minek itt vagyunk, benne, fölötte, alatta. Semmi cukor és semmi ecet. Semmi tüntetés jobbra vagy balra. Csak annak az ígérete, ami érzékelhető, csak annak a víziója, ami látható mindörökre. Feketével, fehérrel, falu utcája, házikó és fák, a fekete-fehér ijesztő egyszerűségében…”

Munkásságának javarésze szénrajzokból és pasztellképekből áll, az olajfestéssel az 1920-as évek közepére szinte teljesen felhagyott. A szén és a pasztell mind vándorló életmódjához, mind művészi habitusához közelebb állt. Hihetetlen gyorsasággal dolgozott. Egy „Nagy István-i félóra” alatt mégis meg tudta ragadni egy táj vagy egy emberi arc legjellemzőbb tulajdonságait.

Utolsó éveit Baján töltötte. Főbb művei a Magyar Nemzeti Galériában, és a bajai Nagy István Képtárban és magántulajdonban találhatók. Az Antal–Lusztig-gyűjtemény közel száz Nagy István alkotása közül kiemelkednek katonarajzai, és édesanyjának portréja, valamint visszafogott színezésű, enigmatikus tájképei. A Modem kiállítása az 1973-as marosvásárhelyi centenáriumi tárlat óta a leginkább átfogó bemutatása az életműnek.