Szinte mindenkinek vannak olyan elképzelt pillanatai, amikre akár egész életünkön át, néha persze hiába, várunk. Én pont erre vártam már évek óta és úgy néz ki el is jött értem.

Tudtam, vagyis inkább hittem, hogy rám kell, hogy találjon, hiszen annyit hallottam, már másoktól, hogy ez így működik, csak várjak türelmesen és eljön az én időm. Én türelmes voltam, amennyire csak tőlem tellett, de néha már nagyon nehéz volt és a hitem is fakulni kezdett. Olyannyira halványult a remény bennem, hogy először fel sem ismertem, azt, amire már annyit készültem, hogy rögtön felismerjem, és egy percet se vesztegessek tovább nélküle. Mindenkit pontosan kioktattak, hogyan fog történni a változás, és váltig bizonygatták, hogy mindez tudományosan ki van dolgozva, minden hibát elvetve, tökéletesen biztosra mehetek onnan. És vége a magánynak.
Úgy lett kitalálva, hogy ameddig nem történik meg, nyugodtan élj, ne foglalkozz vele, ne zaklasson annyit, ne váljon rögeszméddé. De valami nem stimmel velem, már régóta gyanakszom magamra. De titkolnom kell, és néha nem tudom, hogy a többi ember is nem e titkolja ugyanúgy. Mert bennem igenis él a vágy. Néha annyira lüktet, hogy majd megőrjít. Nem csupán a fizikális, nyers testi vágy, hanem maga az érzésvilág hiánya.
A dolog lényege, hogy az ember születésekor egy adó és egy vevőkészüléket építenek be az ember agyához kapcsolódva, főleg a gondolati és érzéseket, vágyakat, álmokat közvetítő szektorához. Ez az adó-vevő készülék mindenkinek a saját hullámhosszára, rezgésszámára van beállítva, ami az ember növekedését és változásait hűen követi és mindig a jelenjéhez képest, meghallhatatlanul közvetíti a külvilágba. Azaz nem éppen mindenkinek hallhatatlanul. És pont ez a rendszer lényege. Csak az veheti az adásodat - mivel vevőkészülék is van beépítve – akivel közös hullámhosszon vagy, ahogy a mondás is mondja. Mindez megelőző elgondolással született meg. A megannyi háború és erőszak után valamit tenni kellett, hogy az ember ne pusztítsa tovább magát, az emberiséget, és a földet. A népesség a folyamatos öldöklés során vészesen megcsappant, és a bolygó állapota is az ember utolsó haláltusájához kezdett hasonlítani. Hát igen, nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy lépni kell. És ezt lépték. Hogy bevált-e? Nagyjából.
Ha sikerül és megtalálod, működik és legvadabb, legmerészebb álmaid válhatnak valóra, maga a nagybetűs boldogság talált rád. Ha nem! Hát igen, itt kezdődnek a gondok. Az iskolában, ha elérted a megfelelő életkort, elmondják mindezt neked, elvileg felkészítenek. Amíg az adást nem hallod először, addig nem él benned a vágy, gondolsz rá, de nem zavaróan, csupán ridegen készen. Amint az adás felhangzik a vágyblokkolás eltűnik és jöhet a szerelem. Az adás vevőkörzete kb. 50 méter. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy amikor az adás beindul az agyadban, vagyis hallani kezded a neked teremtett lény hangját, vonhatnál magadból kiindulva egy 50 méter sugarú kört, és ebben a körben vár rád a boldogság, csak meg kell találni. De ez a gubanc, ha nem találod meg és a blokk már feloldódott és a vágy már életre kelt. Persze rengeteg embernek sikerül és tényleg boldogan éli az életét. De, ha nem és egyszer már hallottad a hangot, örvénybe kerülsz, ami egyre lejjebb is húzhat, hiszen látod a boldog párokat, és ilyenkor semmi másra nem tudsz gondolni, csak arra a hangra. És arra, hogy miért pont én nem tudtam megtalálni a forrását.
Mivel az ember igen komplex lény, (remélem ebben mindenki egyet ért velem) és igencsak sok személyiségverzió jön létre, - szám szerint pont annyi, mint amennyi ember éppen aktuálisan él a földön – éppen ezért mindenkinek másfajta társra van szüksége. Ha nem találja meg ezt a megfelelő társat, vagy éppen nagyon nem megfelelőt talál, vagy csak a mindegy csak legyen valaki elv alapján választ, abból már megannyi probléma, kudarc vagy akár tragédia is keletkezhet. Persze ennek alapján is volt régen, akinek sikerült, de nem ez volt a jellemző. És ez a sok frusztráció és a nemek háborúja nemzedékeken át öröklődött és egyre csak erősödött. A gyerekek szüleik háborúját látták otthon, pedig nem azt kellett volna látniuk. Aztán felnőttek és folytatták ugyanott. És nem éppen ez az út vezet a nyugodt és kiegyensúlyozott élethez.
Velem is hasonlóképp történt. Teltek az évek, és nyugodtan és higgadt kíváncsisággal, éppen a programozásomnak megfelelően vártam a pillanatot. Ilyenkor még annyira magabiztos az ember, magabiztosan naiv. El se tudja képzelni, hogy pont neki ne sikerülne. Éppen, mint a gyerekek jövőképe, minden rendben lesz, tudom. Pedig semmit se tudtam, semmit se sejtettem. De legalább ment minden a maga menetében, érzelemmentesen, kissé kiszámítottan, de legalább működött.
A tudomány pont azt akarta elérni ezzel, hogy mindenki pont azt, az ideális párt találja meg magának, akit bátran lehet lelki társnak is nevezni, akár magasabb, akár alacsonyabb szellemi szinten. És mivel annyira sokszínűek és különbözőek vagyunk, ez egy elég nehéz feladat. Ezért találták ki az adó-vevőt, hogy az azonos gondolkodású, érzésvilágú, ízlésű, és igényű ellenkező nemű emberek felismerhessék egymást. Ezek az adóvevők, folyamatosan sugározzák a jeleket, azaz a gondolatainkat. És mindig készek arra, hogy fogadják annak a bizonyosét. Azaz ha meghallod a hangját, ő is meghallja a tiédet. Az első pillanat valami ilyesmi is lehet akár: Mész az utcán, elkalandozol magadban. Amikor egy hangot hallasz hirtelen, mondjuk: Milyen furcsa kalapot hord ez a nő, hát én aztán nem vennék fel egy ilyet. A hang nem azt közvetíti feléd, hogy igen én vagyok az igazi, most már minden rendben, hanem meghallhatod az illető gondolatait. A hang nagyon közeli és életszerű, ha viszont körülnézel, nem látod a tulajdonosát. És elkezdhetsz örülni, keresni és hívni… Szólongatod először meglepetten, aztán a bizonyosság tudatában reménykedve, kedvesen. Aztán kétségbeesetten….legszívesebben üvöltenél…és egyszer csak eltűnik a hang…….Eltűnik a hang és benned is, csak az üresség marad, a hiány.
Addig a napig nem izgattam magam, dolgoztam, éltem, most már tudom, hogy üresen, mégis legalább éltem. Éppen egy aluljáróban történt, ahogy kiléptem a metróból. Körülvett a tömeg és megadta az utam irányát, én engedelmesen haladtam vele a mozgólépcsők felé. Azon gondolkodtam, mit fogok enni, ha hazamegyek, vajon maradt-e még a tegnapi pörköltből, nem emlékeztem rá, de éhesen reménykedtem, hiszen semmit se ettem még aznap.
Efféle semmiségek jártak a fejemben, amikor egy női hang a következőket mondta valahonnan körülöttem. - Milyen tündéri a mosolya egy gyereknek, mennyire tudnak ragyogni, csak úgy sugározzák magukból a gyermeki meleget, lám én is mosolygok rá, pedig elég peches napom van ma. Persze gondolom eléggé, el is áshatnám magam, ha mogorván elmennék mellette. - A hang kedves, meleg tónusú volt, megnyugtató és mégis izgalmakkal kecsegtető.
Körülnéztem és kerestem a forrását. Forgolódni kezdtem, de sehol sem láttam, olyan valakit, akihez társítani tudtam volna a hangot. Mindenfelé, fegyelmezett, lehangolt arcok haladtak nyájként egybefonódva. Sehol az említett mosoly. Csodálkoztam, de egyelőre, nem jutott eszembe semmi róla. A hang folytatta a fejemben – Milyen boldog lehet egy ilyen gyermek édesanyja, de ehhez férfi is kellene, de hát csak nincsen sehol az a bizonyos jelzés. – Nekem erről persze nyomban beugrott.
És zavartan, zavarban voltam a hirtelen felismeréstől. Megálltam a tömegben, néhányan nekem ütköztek zsörtölődve, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Rádöbbentem, hogy nekem ennél sokkal fontosabb dolgom van, ami akár az életemet is meghatározza hosszútávra. Keresni kezdtem bárkit, aki a hang tulajdonosa lehet, és üzenni kezdtem neki, magamban hívtam.
– Szia! Tudom, hogy ez elég banálisan hangzik, de úgy néz ki, én vagyok, akit a sors vagy inkább a modern technika neked rendelt! – Valószínű, hogy őt is váratlanul érte a dolog. Hiszen először zavart foszlányok jutottak el hozzám felőle. – Mi a fene ez…. Mi a……- valószínű, hogy itt esett le neki, hamarabb, mint nekem – Hűha! Ööö.. Szia! Fú ez aztán a véletlen. Hát az…. az, az igazság, hogy már vártalak. Mit lehet ilyenkor, mondani, olyan hirtelen jött, az egész. Talán… Én…- hagytam, hogy beszéljen, próbáltam visszafogni a gondolataimat, persze naná, hogy nem ment. A gondolataim, csak úgy cikáztak szanaszét, képletesen a szavába vágva folyamatosan. – Felfogtam egyáltalán… ez hihetetlen….mi ez a fura érzés…. bizseregnek a tagjaim és … egészen kimelegedtem…..Bocs, tudom, hogy hallod, nem akarlak megijeszteni…csak egyszerűen ezt érzem.. – nevetgélve folytatta – Ne aggódj én is, zavarban vagyok, de egyébként hol vagy?
Jesszusom, hogy ez eszembe se jutott, sürgősen meg kéne keresnünk egymást. Aztán remélhetőleg megannyi időnk lesz egymásra. – úgy látszik ő volt a talpraesettebb, mert megadta a helyét - Én az induló metróban vagyok, a fenébe, most csukódnak az ajtók, elindult az a fránya szerelvény, mondd már meg végre hol vagy! – Én éppen most szálltam le….. Akkor te… - És akkor megszakadt az adás. Hol vagy? Mondj, valamit! Válaszolj! De senki nem volt már ott, csak a saját, pánikoló önmagam. Némaság, csak egy furcsa utóíz a számban.
Most akkor mi lesz? Innen hogyan tovább? Nem tudom a nevét, nem tudom, hogyan néz ki. Ki lehet? Mi alapján keressem meg? Mert egyvalamit már biztosan tudtam. Meg kell keresnem! Muszáj! Kell! Nekem Ő kell! Mi ez az egész?
Hirtelen megannyi érzelem áramlott felém, biztos kis életemet felborítva veszélyeztetett. De nekem, akkor már tudtam, pont ez kell. Megvártam a következő metrót, hogy utánamenjek, hátha már vár a következő megállónál. De csak áltattam magam. Az a rohadt metró csak tíz perc múlva jött, és a következő megálló üres volt. Legalábbis nekem üres. Csak a szorongást éreztem magamban. Egyenlőre, csak annyit tudtam tenni, hogy megígértem magamnak, hogy holnap ugyanebben az időben eljövök újra, hátha errefelé dolgozik. Nyugi még nincs veszve semmi! Ezzel nem tudtam megnyugtatni magam.
Semmit nem aludtam éjszaka, csak a beszélgetést pörgettem magamban, leszúrva magamat idétlen viselkedésem miatt, hiszen lehet, hogy végleg elszúrtam, az egészet. Túl későn kapcsoltam, rohadt tömegközlekedés. Miért nem várt meg a következő megállónál, vagy amíg én oda indultam ő is visszajött egy megállót, és én hülye meg, már nem voltam ott. Mi lesz, ha holnap nem lesz ott?
Reggel kábult voltam a kialvatlanságtól az egész napom egy nagy adag belső káoszban és bizonytalanságban telt el. Majd megőrültem a most jelentéktelenné vált munkámtól. Legyen már vége, ennek semmi értelme! Aztán eljött a délután, kicsit korábban elkéredzkedtem és rohantam a tegnapi történés helyszínére. Megálltam az aluljáró azon pontján, ahonnan mindent jól lehet látni a ki és bejövőket egyaránt. Az elején még annyira izgatott voltam, koncentráltam, és szűrtem a tömeget, azt a tömeget, aminek számomra annyi értelme volt csupán, hogy talán magába foglalja őt is, és éppen felém sodorja. Minden egyes arcot végigpásztáztam, bár túl sok értelme nem volt hiszen, nem ismerem az arcát, és a hangra vártam, vártam és vártam. És másnap és még egy hétig minden nap.
Aztán feladtam, kudarc. Csak az a pár mondatnyi távbeszéd volt minden támpontom, és néha az idő teltével már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emlékszem a hangjára, amely akkor annyira megbűvölt, csak a párbeszédet tudtam fejből, kitörölhetetlenül, pörgettem magamban, mintha valamilyen megfejtés volna a mondatok között, de nem volt. Az ő hangját lassan átvette az én belső hangom, mint egy mantrát mormoltam magamban, szomorúan, dühösen, elkeseredetten, sőt sokszor már gunyorosan, magamon csúfolódva. Hát igen itt volt a jövőd hallgasd! Ennyi! Elrepült. Ugyanakkor a világban tudtam, hogy ott van, velem, és még megannyi másik emberrel párhuzamosan éli az életét, néha nagy távolságokra, máskor meg talán egészen közel. De nem jött semmi jel.
A kezdeti reménytelenség után őt kezdtem átkozni, mindenféle negatív tulajdonsággal felruházva, kezdetben azért, mert valaki mást is hibáztatnom kellett, magam helyett. Lehet, hogy nem fogta fel igazán a jelentőségét, ennyire nemtörődöm, ennyire hülye. Hogy lehet ennyire hanyag. Már-már átkoztam azt, akit most is éppen becéznem, dédelgetnem, szeretnem kellene, ha akkor oké minden. Hogyan süllyedhetek ennyire mélyre, hogy pont azt a személyt szidom, akinek a létezése, alapvető lételem lett a mindennapjaimban?
A következő fázisban azért, csak tovább szidtam, de most már azért, hogy elfelejtsem, vagy inkább megutáljam, de a legjobb lenne, ha gyűlölném, bár azzal, akit gyűlölünk, legalább, annyit foglalkozunk, mint akit szeretünk. A közöny lenne a cél, de nem megy, nem mehet. Belefásultam már a rágalmazásba is, mert bármit tettem és gondoltam a vágy bennem élt tovább makacsul kegyetlenséggel, kitörölhetetlenül.
Csak egy kísértet voltam mindenütt magamba zárva mindent. Hiába kopogtatott szilárd burkomon akár a napfény akár egy finom illat, nevetés, vagy bármi, már nem tudott felrázni. Már attól is féltem, ha újra megtörténne, lehet, hogy nincsen bennem, annyi energia, vagy annyira elszoktam a többi emberrel való kommunikációtól, hogy csak némán hallgatnám üresen felém áradó hangját, szégyenlősen haragtól gerjedve üvölteném felé, hol voltál eddig te hülye picsa? Most már késő, nem érted? Szelíd hangja elbizonytalanodna, és ijedten rohanna tőlem minél távolabb. És hiába csillapodnék le, már távol lenne, sokkal távolabb, mint az elsőnél. A lélek távolságával és félelmével. Elriasztanám talán. De erre sose került sor.
Csak a fantáziámmal jártam be az évek során a szinte összes lehetséges variációt. És minél több idő telt el a variációk befejezése annál baljósabb lett, annál ridegebb és sötétebb.
Ez hát szép új világunk leleményes találmánya. A mindent megoldó nagy felfedezés. Le is zárhatnám ennyivel az egészet, de életem vége felé kiderült a titok nyitja. Mindig is csodálkoztam azon, hogy másokkal nem történik ilyen, vagy nem érdekelné őket annyira, ha megtörténik. Vagy csak mindenki titkolja? Csak én vagyok ennyire gyenge, csak nekem volt ennyire fontos.
A választ egyszer, már öregemberként tudtam meg. Egy padon ültem, botomat a térdemre támasztva, amikor egy másik öreg ült mellém. Nem volt túl jó kedve, azt elsőre látni lehetett. Talán már tényleg túl öreg voltam, mert megszólítottam, ami nem volt szokásom, mert inkább kerültem az embereket. Valahogy rokonléleknek tűnt borús tekintetével és minden büszkeséget nélkülöző tartásával. Látszott rajta, hogy nem vár már semmire, csak döngeti a napokat egymásután, csak, mert ez van. Tőle tudtam meg az igazságot.
Valamikor tudós volt, és segített a „társkereső” program beindításánál. De aztán kirúgták, mert ugyanaz történt vele, mint velem. Elvesztette a neki kijelölt egyik variációt, és nem gyógyult be a sebe sosem, pedig csak 26 éves volt. Nem értette, hiszen mindent pontosan megterveztek és működött is. Elkezdett kutatni olyanok után, mint ő, de közben emésztette magát, már csak ez hajtotta rögeszmésen, hogy megfejtse. Néha egy-egy elmegyógyintézetben talált olyanokat, akivel ez megesett, néha az utcán szólított meg üres tekintetű embereket és némelyikük ugyanolyan volt, mint ő. De túl sok ilyennel nem találkozott. Látta maga körül, hogy működik a rendszer, aminek teremtésében részes volt. Csak magának a teremtőnek nem sikerült. Aztán rájött, nem mondta el, hogy hogyan.
Emlékszem a szavaira, ahogy közölte: Selejtek vagyunk! Minden normális embernek a találkozás után, ha nem jön össze a találkozás, a vágyblokkoló visszaugrik alapvető helyzetébe és engedi, hogy éld tovább az életedet, mintha mi sem történt volna. És jöhet újra egy másik lehetőség. Statisztikailag, százezer ember közül egynél nem áll vissza a történés után a blokk, hatástalanodik. Persze ezt gondosan titkolták. És te ott állsz a vágyaiddal egyedül.
De ott van az igazi kegyetlenség, hogy ilyenkor az adóvevő se működik tovább, nem kapsz további jeleket sehonnan. Ha lenne egy új variáció, vagy ő lenne újra a közeledben azt se tudnád meg. Az adóvevő az agy azon részével áll szoros összekötésben, ami a szerelmet okozó hormonokat beindítja, de ha ez nincsen, ezek a hormonok szép lassan ellustulnak, majd elhalnak, mert semmi se indukálhatja őket. És emiatt, csak az, az első találkozás emléke él benned, nem jöhet új élmény, és bár nem tudsz róla, már nem is keresed az újat, csak a rögeszme foglalkoztat.
Megfejtettem a rejtélyt, de nem oldozott fel a tudat, hogy tudom miért, hogyan történt, így az életem. Rajta kívül nem tudtam senkit szeretni, őt meg már régóta gyűlöltem emiatt, pedig ő csak egy örök álomkép volt csupán, egy nem létező személy. Csak egy hang. Egy fantom a rögeszméimmel a képzeletemben feldíszítve. 28 éves koromban meghalt bennem a szeretet és csak áltattam magam, hogy én mennyire érzékeny vagyok, mennyire nemes érzés egész életemben egy nőt szeretni, pedig csak egy áldozat vagyok a technika oltárán. A kivétel, a kakukktojás, egy szerencsétlen senki, aki szélmalomharcot vív, a saját téveszméivel, légváraival.
Sosemvolt, sosem lesz szerelem a miénk. Örökké tart az igaz! Örökké egyedül!