Kondratska Olga ukrán festőművész kiállítása nyílt az alkalomhoz illően őszi színekbe öltöztetett Hadik Kávéházban.

Alkotásai azonnali hatást váltanak ki, mert megvan bennük a festészet különleges és becses szabadsága, a boldog improvizáció elemi ereje.

„Egy új nyelvezet az érzelmek láttatására, a kortárs lét legjobb spontán kifejezése. A cselekvés festészete. Olga képei többdimenziósak, időnkívüliek, alapvető síkbeliségük mellett hihetetlenül térbeliek, megteremtve a végtelen sokrétű mélységét. Előtérbe kerül a szín érzéki, szinte fizikai, taktilis megélése.” (Dimitrij Korszuny)

Kondratska Olga ukrán festőművész számára olyan a festés, mint a beszéd. Az ukrán Nemzeti Képzőművészeti Akadémián végezte tanulmányait, jelenleg doktori disszertációján dolgozik, amelynek témája a színek hatása az emberekre. Számára az életet jelentik. A belpolitikai viszontagságok miatt depresszióba eső és önmagukba zárkózó honfitársainak szeretné visszaadni a boldogságot. Jó kommunikációs eszköznek tartja a művészetet, ami már a barlangrajzok óta összekapcsolja az emberiséget. Jövőre New Yorkban és Miamiban lesz kiállítása, amelyek pártfogója, az atyai családi barát, Magyarországon is sikeres vállalkozást működtető Szergej Konstantinov.

Minden képe végiggondolt, bár elő nem készített folyamat eredménye, az egymásra rétegzett áradó festék ihletett improvizációja.  Olga festészete azonnali hatást vált ki, mert benne, aki ennyire nagy formátumú, ennyire tetterős és mágikus, megvan a festészet különleges és becses szabadsága, a boldogságos improvizáció elemi ereje. Munkássága gazdag belső tartalmat hordoz, a fények érzékisége és telitettsége a lét teljességét és az élet élvezetét testesíti meg. Ez olyan, mint egy áradó, hömpölygő folyó, az élet folyama. És az sem véletlen, hogy művei címében ez gyakran visszaköszön - az „Élet folyama”.

Olga képei teljesen lekötik a figyelmet, műveit befogadjuk és megjegyezzük. Ez annak köszönhető, hogy minden egyes vászna a szemiotika változatosságának végtelenségeként is felfogható, ahol a felszín szemiotikai kimeríthetetlenségét a szabad nyitott közeg önszervező struktúrájaként értelmezhetjük. Ez maga a csillagos ég a fejünk felett. Ez az életöröm, a hedonizmus, a születés és virágzás művészete. Ez egy új nyelvezet, amely a kialakulásról és érzelmekről szól, másképpen, amelyet a felületes mimézis teljesen más nyelvezetével ki sem lehet fejezni. Itt a képek valóságos egzisztenciális megéléssé alakulnak át, ahol nem az ábrázolás, nem a figura fontos, hanem a véletlen, amely az elkápráztató színközeg felé viszi el a szemlélődőt, és amely végeredményként a maga elragadó fényességében pompás „improvizációs” zuhatagot jelenít meg.