Napjaink politikai zűrzavarában kulturális, társadalmi felüdülésként élhetjük meg Király András kiállítását a Viltin Galériában. Hungarockandroll, hangzik a kreált cím, amely magába foglalja Király véleményét a feje tetejére állt hazai közéletről, amiben összemosódik a fehér a feketével, a jó a rosszal, az igen a nemmel, és célként fogalmazódik meg az elbizonytalanítás.

Király legújabb kiállítási anyaga lehet hagyománytisztelet, de felfoghatjuk egy szókimondó művész ironikus, kritikai attitűdjének is a magyarság kulturköréből vett ikonok képzőművészeti feldolgozását. A hatökrös szekér a párolgó pálinka gőzében egy felvállalt magyar életérzés színtelen lenyomataként jelenik meg a galéria terében, mintha egy korai Jancsó film storyboardjának részleteit látnánk. A monokróm festmények és a feketére „fújt” objektek a semlegességre hívják fel a figyelmet. Egy művésznek nem kell se vörösnek, se narancssárgának lenni ahhoz, hogy kifejezze véleményét. Sőt, így minden látogató a maga honi érzéseinek megfelelően döntheti el hovatartozását, mert „magyar az, aki magyarnak vallja magát”.

A csikóskalap, a paprikafüzér vagy a bácskai rizseshús gondolata, a senki földje az internet segítségével képpé formálódott, majd egy kis átalakítással festménnyé vagy szoborrá vált. Az egyetemesnek vélt gondolat, kép vagy a kimondott szó mindannyiunknak mást és mást jelenthet. Még a „leggondosabban definiált - és ezért a bizonytalanságokat kizáró - filozófiai vagy matematikai fogalom sem tartalmaz többet, mint amit mi tulajdonítunk neki, mindazonáltal az adott fogalom mégis több”… „és más is lehet, mint amit mi róla feltételezünk”(C. G. Jung). Ennek a megállapításnak a relevanciája érhető tetten Király András legújabb műveiben. Az önmagukban is értelmezhető művek kiállítási egységükben egy koherens és aktuális társadalmi és kulturális kérdést vetnek fel. Kinek mit is jelentenek ezek a magyarság kulturköréből vett ikonok? Politikai identitásunknak köszönhetően lehet tisztelgés a kitüntetett „Hungarikumok” előtt, de felfoghatjuk egyfajta semleges művészeti akcióként is, amelyben Király András a külső szemlélő józanságának fontosságára hívja fel a figyelmet. Így a művész a rá jellemző humor és irónia eszközét használva beszél e komoly, az elmúlt években elharapózott, társadalmi megosztást serkentő és így orvoslást kívánó aktuális kérdésről. Gondolataihoz a kortárs képzőművészet széles eszköztárát alkalmazza, így szobrok, festmények, objektek, képezik a kiállítás átfogó installációját. A képzőművészeti diszciplinákon túl a szabad asszociációs út serkentőszereként használja a semmivel össze nem téveszthető magyar pálinka szagát.

Szobrai feketéje egy mindent elfedő masszának fogható fel, a szín ilyetén mellőzése egyfajta lepelként jelenik meg. Király lefedi, lefesti napjaink kulturális, politikai disszonanciáját és így pont ennek abszurditására hívja fel a figyelmet.

Lazúrosan vékony réteggel festett, lényegében „monokróm” képei is a semlegesség eszközeként jelennek meg, ily módon játszva a Művész pártatlanságának, de szabad véleménynyilvánítási jogának és kötelezettségének szerepével. Foglalkoztatja a bizonytalanságban hagyás és ennek kritikája, amelyet a politikai pártok mindegyike az elmúlt években magáévá tett. A kiállítás címében megjelenő társművészeti, zenei utalás a Művész társadalomformáló szerepére hívja fel a figyelmet. A 2004-ben elkezdett „My way” sorozatával felvetett analógia, amely címet Frank Sinatra vagy akár Elvis Presley személyéhez kötünk, mindenképpen társadalom és így kultúraformáló jelenségként foghatunk fel. E zenei párhuzam most a Viltin Galéria terében a magyar nemzeti szimbólumok, ikonok mezejére lépett és így válhat társadalomformáló erővé.