Szeptemberben a tavaly már egyszer elsöprő sikert aratott zenekar érkezik ismét az A38 Hajóra. A francia feldolgozászenekar, a Nouvelle Vague (ejtsd: nuvell vág) lép fel, hogy egy barátságos klubkoncert keretei között bizonyítsa be, hogy igazi közege a meghitt klubhangulat. A „titkos” előzenekar egy különleges magyar formáció, a rejtélyes Mais Rues des Avenue lesz.

Bár a nosztalgia mindig valami gyanús dolog, amiből sosem sül ki semmi jó, a Nouvelle Vague puszta léte alapjaiban cáfolja ezt a tételt. Mert ez a ragyogó énekesnőkkel kiegészülő francia duó, Marc Collin és Olivier Libaux kettőse úgy nosztalgikus, hogy egyetlen pillanatig sem ciki, és úgy tölti meg újra élettel a hetvenes-nyolcvanas évek punkját és újhullámát, hogy még az is átadja magát a varázsnak, aki egyébként zsigerből rühelli a nosztalgiát, a punkot, a bossa novát vagy a feldolgozásokat. Ehhez nem kell más csak:

1) egy zseniális ötlet: dolgozzuk fel az angolszász punk és New Wave klasszikus slágereit, de úgy, hogy még szerzőjük se ismerjen rájuk. Fordítsuk át az egészet leheletfinom bossa novákba, elegáns akusztikus hangszerelésekbe, hogy az eredeti nyers vadság helyett inkább a hűvös és melankolikus elegancia legyen a vezérelv.

2) egy állati jó és jellemző név: ami egyszerre idézi meg a hatvanas évek elejének nagyon laza és nagyon cool francia filmjeit, a nyolcvanas évek brit New Wave-jét és a brazil zene ötvenes évek-beli forradalmát, a bossa novát (ami szintén "új hullámot" jelent).

3) ragyogó érzékkel kiválasztott számok: a Clash Guns of Brixtonjától a Joy Division Love Will Tear Us Apartjáig, az Echo and the Bunnymentől a Bauhausig a korszak legjobb, feldolgozásra leginkább méltó darabjai.

4) elegáns és kulturált hangszerelés: finom akusztikus megoldások, elegancia, hűvös visszafogottság.

5) és végül nagyszerű énekesnők: kezdetekben a csodás Camille és az elbűvölő Phoebe Killdeer (akik már sajnos nem lépnek fel a Nouvelle Vague-gal), illetve manapság az extravagáns Marianne Elise, Melanie Pain vagy Nadeah Miranda, akik remek hangjuk mellett nem mindennapi egyéniségükkel is gazdagítják a számokat.

A nagy ötlet 2002-2003 környékén szállta meg Collint és Libaux-t, és nem telt bele egy év és néhány koncert, meg is jelent az első Nouvelle Vague-lemez. A fantasztikusan jól eltallt feldolgozások, és a rafinált franciás image azonnal elöprő és revelatív sikert hoztak a zenekarnak. A második album címét egy Jean-Luc Godard-filmből kölcsönözték (Bande a part - Külön banda), és bár fenyegetett az önismétlés veszélye, a jól felépített album talán még az elsőnél is nagyobb sikert aratott.

Collin és Libaux azóta is fáradhatatlanul dolgozik: 2007-ben a kitűnő downtempo-sorozatnak, a Late Night Talesnak hoztak össze egy válogatáslemezt, tavalyelőtt ősszel pedig megjelent a Hollywood - Mon Amour. Ez utóbbi a legnagyobb nyolcvanas évek-beli filmslágereket értelmezi újra a már jól megszokott Nouvelle Vague-stílusban, köztük a Realityt, az Eyes of the Tigert, a When Doves Cryt vagy a Flashdance főcímdalát.

És persze időközben megjelent a harmadik Nouvelle Vague sorlemez, amelyen a zenekar igencsak emelte a tétet: a lemezre válogatott dalok szerzőinek egy része is szerepel, köztük Martin Gore a Depeche Mode-ból, Ian McCullough az Echo and the Bunnymenből, Terry Hall a Specialsből, és egy szám erejéig Barry Adamson is tiszteletét tette a stúdióban.

Igazán itt van tehát az ideje, hogy ismét egy barátságos klubkoncerten élvezzük egy Nouvelle Vague-fellépés nem mindennapi hangulatát.