A Magyar Nemzeti Galéria őszi kiállítása egy olyan belga művész munkáit tárja a látogatók elé, aki nem csupán több ízben járt Magyarországon, hanem magyar származásúnak is vallotta magát.

„Én a Sztyeppe fia vagyok [...], és a Puszta lovainak tág orrlukaival születtem, ahogy a síkságon száguldanak a széllel, ott, a Tisza mentén” – írta Félicien Rops 1879-ben, magyarországi utazásának élményeit összegezve. Ropsot a tíznapos utazás során elbűvölte Magyarország, helyesebben az a kép, amelyet Magyarországról alkotott magának: a legnagyobb benyomást a puszta végtelen tágassága és a cigányok zenéje gyakorolta rá. Rops élményeit egy sajátos írott-rajzolt „útikönyvben”, a Magyar Ropszódiák albumában akarta megjelentetni. Az album végül nem készült el, két illusztrált lap és néhány vázlatokkal díszített levél született csupán tervéből.

Rops, a belga szimbolizmus egyedülálló személyisége, ez a szenvedélyes, különc lélek, Zichy Mihály barátja azonban nem az utazás hatására talált Magyarországban választott hazájára. Már 1863 körül magyar ősöket kreált magának, így magyarázva vad, korlátozást nem tűrő, szinte öntörvényű életét és művészetét, amely a kor polgári társadalmának szemében megbotránkozást keltett. Ő maga valójában belga ősöktől született Namurben, édesapja tehetős textilkereskedő volt. Brüsszelben folytatott jogi tanulmányai alatt kezdett karikatúrákat készíteni egyetemi kiadványok számára. Nagyméretű litográfiákon és rajzokon fogalmazta meg a politikai és a társadalmi élet visszásságait (Waterloo-érem 1858, Halálbüntetés 1859, A rend uralkodik Varsóban 1863 körül). Művészetére az első nagy hatást Gustave Courbet realizmusa gyakorolta. Művészi hitvallását ekkor így foglalta össze: „Egészen egyszerűen azt akarom visszaadni, amit az idegeimmel érzek és a szememmel látok...” Legismertebb műve e korszakának a Vallon temetés (1863).

1864-ben Brüsszelben ismerkedett meg Charles Baudelaire-rel, és szoros barátság alakult ki közöttük. Együttműködésük gyümölcse Rops egyik első könyvcímlapja, Baudelaire Franciaországban betiltott kötete, A romlás virágai brüsszeli kiadása számára (Hajóroncsok 1866). A Baudelaire-rel való találkozás döntő hatással volt Rops művészetére: új témák kezdték foglalkoztatni. Művein csontvázak, ördögök, a halál különböző alakjai, a Sátán, illetve bűnös, erkölcstelen nők tűntek fel (A Halál a bálon 1895, Mors syphilitica, Hideg ördögök 1860 körül).

Rops 1874-től Párizsban élt, ahol a Le Figaro alkalmi munkatársa, szimbolista és dekadens írók barátja, irodalmi szalonok ünnepelt vendége volt, ennek köszönhette hírnevét is, és rövidesen Párizs legjobban fizetett illusztrátorává vált. Témáját a párizsi alvilág, a társadalom perifériájára szorultak szolgáltatták (A részeg piperkőc 1882, Pénzszűke 1882).

Rops életművének jelentős részét képezik erotikus rajzai, rézkarcai, amelyek helyenként pornográfiába hajló nyíltsággal ábrázolják a szexualitást. Amellett, hogy mindenféle polgári álszentség nélkül természetesnek tekintette létezését, az erotika eszköz is volt számára, hogy kifejezze a polgári társadalomról, az egyházról, a nőkről vallott felfogását. Legismertebb műve kétségkívül az 1878-ban készült Pornokrates, amely a kurtizánok uralta világot szimbolizálja.

Rops nőábrázolása és témái a korszakban igen merésznek számítottak, az ő nevéhez kötődik a „modern félakt” kidolgozása is: a nő soha nem teljesen meztelen nála, mindig rajta marad nőiessége kellékeiből néhány, így a fátyol, a kesztyű, és a szalagok.
Rops oeuvre-jében jelentős szerepet kapott a sátánizmus is, a francia századvég jellegzetes irányzata, amely a Sátán működését tette felelőssé a világban uralkodó gonoszság létezéséért. A nők személyiségének és viselkedésének orvosi vizsgálata is e korszakban kezdődött, e vizsgálódások eredményeit egyesítette Rops a sátánizmus gondolatkörével a Sátáni képek- sorozaton (1882), amely a kiállítás utolsó szekciójában kapott helyet.

A Magyar Nemzeti Galéria Magyarországon elsőként szentel életmű-kiállítást a belga szimbolizmus e különleges alakjának. A tárlat, amely a namuri Musée provincial Félicien Rops gyűjteményéből, valamint magángyűjtők műveiből válogat, igyekszik átfogó képet adni e virtuóz és öntörvényű művészről, aki sokatmondó jelmondatában összegezte életét és művészetét, egyben megfelelve kritikusainak is: „Rops vagyok, más lenni sohse vágytam”.