Sokan próbálták már megválaszolni azt a kérdést, hogy mi a művészet, és mitől „jó” egy műalkotás. Samuel Beckett szavaival élve: „Az igazi művészet, mint a mozarti felhangzás, tökéletesen érthető, és tökéletesen megmagyarázhatatlan.”

A jó műalkotás receptje világos és kézzel fogható: szükség van hozzá legalább egy művészre, legkevesebb egy alkotásra, nyitott befogadó közönségre és egy titkos hozzávalóra, ami a mai napig is megfejthetetlen és teljes mértékig megfoghatatlan. Ez az összetevő emel ki egyes tárgyakat a hétköznapi világ tárgyainak a sorából, változtat sokszor anyagukban teljesen hétköznapi alkotásokat műtárgyakká, és biztosítja számukra a halhatatlanságot vagy a kor megbecsülését, a lehetőséget a csodálatra.

©Szabó Ádám Csaba: Az én hibám
13 év óta óta - CSEPPEK.hu.Szabó Ádám Csaba: Az én hibám

Szabó Ádám Csaba a MOME fiatal és ambiciózus hallgatója, akinek munkáiban élő és aktuális eszmék öltenek formát sokszor ősi technikák és anyagok közvetítésével. Saját megfogalmazása szerint mindig az őt aktuálisan foglalkoztató problémák tárgyiasulnak a keze munkája nyomán: „Munkáim nem egy téma köré csoportosulnak. Az aktuálisan engem foglalkoztató dolgok keverednek bennük. Néhol összeérnek, néhol egészen távol kerülnek egymástól, de az is lehet, hogy valójában mindig ugyanarról szólnak.” Az emberi szellem organikus, állandóan változik, olykor áldásos összhangban gyarapodik, néha megsérül, de mindig reagál valahogy a világ impulzusaira. A kiállításon látható tárgyakban a lélek örök mozgása, és ennek a változásnak a megfogható, megváltoztathatatlan matériában való megörökítése közötti ellentét feszültsége vezet el a katarzis élményéig.

Az alkotások három, egyenként is izgalmas fogalom köré csoportosíthatóak: tűz, hiba és a nyitott műhely.

A művész az anyagok legjellemzőbb tulajdonságainak ismeretében, az anyag jellegzetességeit, és a mások által sokszor hiányosságnak vagy fogyatékosságnak vélt adottságokat vizsgálja értékelő szemlélettel, így állítja őket munkáinak középpontjába. A véletlen, vagy a hiba sokszor a legnagyobb teremtő erővel bíró jelenségek, és az alkotás, a művészet gyakorlata sokszor ezeknek a mozzanatoknak az észlelésében leledzik. A hibák az élet krónikáját írják, a hibák „a pillanatok emlékművei”.

A tűz az élet egyik alapfeltétele egyben a kerámiaművészet sarkalatos technikai feltétele is. A kiállításon bemutatott tárgyak létrehozásában különleges jelentőséget kaptak a Távol-keletei kerámiaégetési technikák és a fatüzes égetési eljárások. A tárgyak közvetlenül érintkeztek a szinte felfoghatatlan hőfokon égő tűzzel, ez a természeti jelenség fejezte be az alkotásukat. Ez a mechanizmus nagyon hasonló a fotogram készítéséhez, de ebben az esetben a kép nem fénylenyomat, hanem a szél, a huzat és a hő alkotta háromdimenziós színkép az alkotó készítette kerámiákon. A tűz játéka „tökéletesen tökéletlen”-t hoz létre, ez a szabad játék számtalan esetlegességet hordoz magában és az ember csak kis mértékben képes irányítani, vagy kiszámolni a véletlen lehetséges megnyilvánulásait. Ennek ellenére mégis azt képzeli, hogy birtokában van ennek a tulajdonságnak, ami talán lehetséges is. Ami azonban bizonyos, hogy birtokában van annak a képességnek, amely lehetővé teszi számára az ebben a csodálatos esetlegességben rejlő szépség felismerését.

A művészre jellemző a klasszikus, a természetben ősidőktől fogva megtalálható anyagok újszerű megmunkálása. Kedveli a köztéri, performer jellegű alkotói folyamatokat, ahol a művészet mechanizmusának minden összetevője és szereplője egy időben és térben jelenhet meg. A nyitott műhely lehetővé teszi az alkotó és befogadó közötti közvetlen kapcsolódást, a torzításoktól mentes visszacsatolást. Így talán megválaszolható a kérdés: hol és hogyan helyezkedik el korunk társadalmában a kerámiaművészet, merre húzódnak határai és ezek a határok meddig feszíthetőek?