Concerto Open II. sorozat a Concerto Budapesttel.

A Magyarországon újdonságnak számító nagyzenekari sorozat célja, hogy globális képet adjon Európa és a nagyvilág zenéjéről, hogy a magyar koncertlátogatók is megismerjék az aktuális irányzatokat, s ne csak évekkel később jussanak el hozzánk a kimagasló tehetségű alkotók, előadók.

A Concerto Budapest ebben a sorozatában a jelenkor leginnovatívabb személyiségeit invitálja Magyarországra, akik nemcsak kreatív alkotók, előadóművészek, zeneszerzők, de jelentős gondolkodók is, akik sokoldalú művészetükkel próbálnak választ adni a jelenkor kérdéseire. Ezen az estén Gidon Kremer, a huszadik század zenéjének apostola a zenekar vendége.

A program:
Haydn: f-moll szimfónia "La Passione" Hob.1 No.49
M. Weinberg: Hegedűverseny Op. 67
Beethoven: VIII. szimfónia
Közreműködik: Gidon Kremer
Vezényel: Keller András

Haydn: f-moll szimfónia "La Passione" Hob.1 No.49
Az 1768-ban keletkezett szimfóniát — mint annyi más esetben — , csak jóval később látták el a „Szenvedély” alcímmel, ez azonban jól illik e viharos temperamentumú, sötét tónusú zenére. Mindjárt a bevezető Adagio meglepetést kelt, mivel nem puszta előhang a szokásos szimfónia-nyitó tételhez, hanem önálló lassú tétel, amelyet egymás után három gyors tétel követ. A klasszikus négytételes formákban megszokott lírai pihenő, a mozgalmasabb tételek között szemlélődésre késztető Adagio ebből a műből hiányzik. A művet indító Adagio borús és patetikus zenéje után izgatott, hajszolt Allegro következik, amely monotematikus és kontrapunktikus szerkesztésű. Ebben a szimfóniában a Menüett sem a megszokott, vaskos humorú tánc, inkább melankolikus tépelődés — úgyszólván ez helyettesíti az elmaradt lassú tételt! A zárótétel baljóslatú drámaisága különös, korai előhírnöke Brahms dallamvilágának.
Beethoven: VIII. szimfónia
A VIII. szimfóniát közvetlenül a Hetedik befejezése után írta Beethoven 1812 nyarán és őszén, részben az általa oly kedvelt csehországi fürdőhelyeken, részben Linzben, ahol fivérét látogatta meg néhány hétre. A beethoveni alkotás műhelytitkait feltáró vázlatkönyvek tanúsága szerint azonban már egy évvel korábban is foglalkozott a művel. Hasonlóan a III. és IV. szimfónia egymást kiegészítő ellentétpár-jellegű kapcsolatához, valamint az V. és VI. szimfónia kettőséhez, a VII. és VIII. szimfónia is ikerpár gyanánt tartozik egymáshoz, különbségeik ellenére is összeforrva. Mindkettő az élet napfényes oldalára nyitja ki szemünket, de ez a napfény mindegyikben másként verődik vissza. A VII. szimfónia tomboló mámora után az F-dúr szimfónia egyszerű, gondtalan, naiv kedélyvilága a mindennapi kis örömök, ártatlan csipkelődések és üdítő mulatságok miniatűrjében örökíti meg a nagy mester alkotását, egy futó, de nem jelentéktelen pillanatban.
A szimfónia gondtalan hangulata a korabeli hallgatóságnál nem talált visszhangot. Az 1814-es bemutatón (ahol a zeneszerző vezényletével hangzott el a VII. és az úgynevezett „Csataszimfónia” mellett) közepes sikert aratott. A kortársak úgy vélték, hiányzik belőle a mélység és a pátosz. Beethoven viszont többre tartotta a VIII. szimfóniát, mint a Hetediket.
Az első tétel, 3/4-es ütemével táncot inspirál. A főtéma elé Beethoven eredetileg bevezetőt tervezett, ezt azonban a végső formaadásnál elhagyta. Így a tétel nyomban a lendületes, fiatalos és jókedvű főtémával kezdődik. Az elindításban a teljes zenekar részt vesz, a következő témát azonban már a hegedűk, illetve fafúvók kis csoportja felváltva szólaltatja meg. A témák felsorakoztatása pontozott ritmusú indulódallammal zárul, amelynek kiegészítéseképpen a kíséretben ismét a főtéma töredékei hangzanak. Az ilyen jellegű motivikus munka Haydn öröksége az érett Beethoven művészetében. Ez mutatkozik meg a kidolgozási részben is, ahol a derűs és gondtalan dúr-dallamot néhány pillanatra moll hangnem borítja árnyékba.
Akárcsak a VII. szimfónia, a Nyolcadik is lassú tétel nélkül való. Szokástól eltérően mindkét szimfónia második tétele Allegretto tempójelzésű, ezt a VIII. szimfóniában a „scherzando” előírással bővíti ki a zeneköltő. Ezúttal valódi tréfáról van szó. Beethoven famulusa, Schindler feljegyezte annak a vidám baráti összejövetelnek a történetét, amelyen a VIII. szimfónia második tételének alapötlete megszületett. Beethoven, mielőtt Linzbe utazott volna, meghitt baráti körben kis kánont rögtönzött az ingametronóm feltalálójának, Mülzelnek tiszteletére. A kánont a jelenlevők rögtön el is énekelték. Ebből az egyszerű, bájos és valóban a metronóm ezüstös csilingelésére emlékeztető dallamból lett a szimfónia második tétele. A fafúvók halk, ütemes, ketyegést jelképező hangzatai finom hátteret nyújtanak a bájos, biedermeier hangulatú tételhez.
A harmadik tétel menüett, amely hosszú időre eltűnt Beethoven műveiből. Sőt, ha az I. és IV. szimfónia menüettnek nevezett tételeit felidézzük, megállapíthatjuk, hogy igazi menüettel tulajdonképpen itt, a VIII. szimfóniában találkozunk első ízben —, mégpedig a műfaj minden stilizációtól mentes, eredeti, táncos értelmében. Ez a tétel ugyanis nem a menüett műfajába tartozó zenekari darab, hanem valódi tánc, a kissé esetlen, ízig-vérig német népmulatság vidám felidézése.
Mindennek kiegészítése, sőt, betetőzése a finálé féktelen jókedve. Beethoven itt szabadjára engedi humoros kedvét, legragyogóbb ötletei játékosan kergetik egymást, groteszk fintorokkal bukkannak elő a dallamok, és hatásukat olykor egy-egy merészen felvillanó hangnemváltással fokozza a zeneszerző. Akárcsak az első tételben, itt is a főtéma apró motívum-forgácsaival találkozunk. A finálét szokatlanul terjedelmes kóda rekeszti be.
(Pándi Marianne: Hangversenykalauz)