Szirtes Edina Mókus koncertje július 20-án a Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztiválon. Dömötör Nikolett riportja.

Szirtes Edina Mókussal önálló szerzői estje kapcsán beszélgettünk visszatekintésről, küzdelmekről, szeretet-misszióról és versekről.

A Vajdahunyadvári Nyári Fesztiválon nagyszabású szerzői esttel veszel részt, amelynek az Így szerettem volna élni címet adtad. Nem korai még a létösszegzés?
Vannak bizonyos időszakok, amikor újraértékeljük az életünket, kicsit visszanézünk, elgondolkodunk. Mindenki megélt már ilyet, kezdve attól, hogy kinőtte az óvodát, elvégezte ezt vagy azt az iskolát. Számomra most jött el egy nagyobb szakaszváltás és az elmerengés ideje. Ez az idézet egyébként Szép Ernő egyik, számomra nagyon kedves verséből való. Minden sorával egyetértek, nem is akarok hozzátenni és megmagyarázni benne semmit. Ha valamit még kiemelhetnék belőle, amit magamra nézve nagyon igaznak érzek, ez a rész lenne: „Mindenkinek szívét érezni”. Már rájöttem, hogy minden más felesleges. A világot úgysem érthetjük meg, de ha szeretünk és megérezzük a másik szívét, legalább arra a pillanatra boldogok lehetünk. Nem tudjuk megmagyarázni, csak értjük és érezzük. Szóval, ez az, ami az egész életemre – visszanézve és előretekintve is – érvényes és minden pillanatában aktuális. Arra vágyom, hogy ennek a szellemében és érzésében teljen ezután is.

Mit látsz, amikor visszatekintesz az eddig életedre, a pályád alakulására? Sokat kellett küzdened?
Amikor kicsi voltam, meg voltam róla győződve, hogy forradalmár leszek – persze a szó jó értelmében, nem keresztes háborúk, hanem dalok által. A dalok sokszor az életünket jelenthetik akkor, amikor semmivel nem tudjuk elmagyarázni, amit érzünk, meggyógyul a lelkünk, gazdagabbak leszünk tőlük. Én hiszek abban, hogy így jobbá lehet tenni az embereket. Ugyanakkor azt sem szabad hagyni, hogy a sok küzdelembe belefáradjon a lélek.

Mivel harcoltál a legtöbbet?
Itt van például ez a sztárság-kérdés. Ki ne szeretne világsztár lenni? És nem feltétlenül öncélú magamutogatás miatt, hanem hogy minél többekhez eljusson az az őszinte érzés, amit magával visz és át akar adni. Mindenki nagyon híres akar lenni, mindenhol és mindig ott lenni, de ezeken túl is vannak dolgok, sőt nem is akármilyenek. Nekem is időbe telt, amíg ezeket megtaláltam és elfogadtam. Kaptam helyette mást és megláttam benne a csodát – csupán annyi történt, hogy más lett a díszlet, de a kezdeti cél megmaradt. Mindig kitartottam amellett, amit már óvodásként akartam, és ma már azt is tudom, hogy nem feltétlenül csak azt lehet sikerként elkönyvelni, ha tömegeket mentünk meg, hanem az is, ha egy-egy ember szívéhez el tudunk jutni. Egy kicsi helyen, ahova mondjuk százötven ember fér be, minden egyes hangnak külön jelentősége, súlya lesz, a közönség nem sikítva tombol, hanem úgy figyel rám, hogy minden egyes rezdülésüket érzem. És én azt mondom, hogy egyetlen nagyszínpados estéért sem cserélném el őket.

Ezek szerint a kezdeti forradalmár-hevületed egyfajta szeretet-misszióvá szelídült az évek során?
Semmi nem adott nekem többet életemben, mint a szeretet – én csak azt próbálom meg visszaadni, amit kaptam. A tudatos része onnan jön, hogy azt veszem észre: egyre kevesebben és kevesebb helyen beszélnek erről. Holott az, hogy ember vagyok, a másikat is emberként fogadom és tisztelem, a legalapvetőbb és legegyszerűbb dolog a világon. Lehet engem bolondnak vagy megszállottnak nézni, de emellett kitartok. És tudom jól, hogy ha nem is sokan, de vannak még rajtam kívül szerető bolondok; az ő szószólójuk próbálok lenni, beszélni helyettük a magam nyelvén, eszközeimmel, a zenével. Át kell vinnünk a szerelmet, a hitet, a szeretetet, ki kell deríteni magunkat egymás számára.

Ezek az impulzusok koncertek alkalmával, a közönségen keresztül érnek?
Igen, olyan helyeken, ahol kézzelfogható a csönd és mindenkivel egyesével, szemtől szemben találkozhatok. Én nagyon őszintén létezem a színpadon, tulajdonképpen nem is előadó vagyok olyankor, hanem egy ember, aki zenél. A tapasztalatok pedig pozitívak, azt mutatják, hogy az őszinteség még a színpadról is minden zavaron, feszengésen jégtörőként zúz át.

Ez az őszinteség nem tesz sebezhetővé?
Minden, amit felveszünk, egy idő után nagyon terhes lehet, már csak ezért is célravezetőbb őszintének lenni és saját magunkat adni. Azt mondom, inkább faragjuk úgy magunkat, hogy őszintén, emberként legyünk érdekesek. Persze vannak olyan helyzetek, amikor jó lenne felvenni egy jól begyakorolt előadói attitűdöt, bármilyen negatív hatásra-élményre vállat vonni és azt mondani: semmi baj, profi vagyok, menjünk tovább, mintha mi sem történt volna. Azt is meg kell tanulni, hogy nem szabad a szívünkre venni egy esetleg rosszul sikerült koncertet, pláne nem annyira, hogy a játékunkra is rámenjen. Egyik mesterem, Szecsődy Ferenc azt szokta mondani: a profi arról ismerszik meg, hogy ha valamire azt mondja, ez most nem sikerült jól, az is hoz egy megbízható minimumszintet, a közönség számára egy élvezhető produktum lesz.

Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy van az a pillanat, amikor te, maga a megtestesült dinamizmus és pozitív energia, magad alatt vagy.
Na, akkor elárulom: akár percenként is tudom produkálni a padlóra esést és az önfeledt fellegekben járást. Én ezzel a kettősséggel élem az életem, és egyébként ez éppen a végtelen sebezhetőségemből ered. És bár képes vagyok sokszor, rengetegszer összetörni, de összeszedem magam és hiszek a folytatásban. Bírni kell és soha nem feladni, ha úgy alakul, akkor ötszázszor felállni.
A sebezhetőségről jut eszembe: nagyon sokat játszom mostanában gyerekeknek és egyre többet tűnődöm azon, hogy mi lehet az az illékony anyag, ami felnőve eltűnik az emberekből, ami gyerekkorukban boldoggá és igazzá tette őket? Miért van az, hogy sokan tele vannak hittel és szeretettel, de mégis látod a szemükben, hogy szomorúak, megtörtek? Vérteznünk kell magunkat, hogy ne törjünk össze, ami bárkivel és bármikor megtörténhet. Igenis muszáj tennünk azért, hogy megmaradjunk, nem szabad kiengedni a szívünkből azt a többletet, amitől vissza tudunk jönni. A nyitottság, a kíváncsiság soha nem szunnyadhat bennünk, a bizalmat soha nem szabad bezárni, mert a legváratlanabb helyekről kaphatunk olyan fényt szemekből, amiktől gyógyulunk, vérteződünk.

Számos versfeldolgozásod van, a munkásságodban hangsúlyos helyen szerepelnek a megzenésített szövegek. Hiszel abban, hogy egy-egy vers is ilyen váratlan módon találhat meg?
Igen, teljesen véletlenszerűen. És milyen gyönyörű az, amikor nem megy ki a fejünkből! Van, ami annyira megfog és nem ereszt, hogy azonnal elkezdek vele dolgozni és zenét írni rá – ilyen például egy francia kortárs vers, amelyet Lackfi János fordított, Végállomás a címe, július 20-án hallhatja is majd a közönség. Olyan, mint egy mese. Ha megragad valami, napokig csak írok, mint egy megszállott, ki sem megy a fejemből, csak abban bírok gondolkozni.

Mesélj még kicsit arról, hogyan állt össze a nagykoncert repertoárja!
A tematikát úgy gondoltam ki, hogy az íve szerint egy álmodozósabb, szelídebb hangzásból jussunk el egy egészen merész, folkos lüktetésbe. Az első „félidőben” francia kortárs verseket adunk elő. Alapvetően egy impresszionista világot próbáltam meg vonósnégyesre írni, ami nem volt kis feladat, hiszen már a zeneakadémián is megtanultuk, hogy ott lehet a zeneszerzőket lemérni… Ebből a különleges világból indulunk el, majd kibővülünk perkával és gitárral, Födő Sanyival és Hámori Mátéval. Azután társul hozzánk Lukács Miki cimbalmon. Lesz egy érdekes kísérlet is: egy novellát fogok elénekelni, a zenésztársaim pedig improvizálnak a kezükben lévő szövegre. A második részben a magyar verseké a főszerep, többek között József Attilától, Weöres Sándortól, Radnótitól és a már emlegetett Szép Ernőtől válogattam, a végén pedig egy kis világzenei, balkáni, vérbőbb ízelítővel zárunk – ezt nem hagyhattam ki.

A koncert helyszíne, a vajdahunyadvári szabadtéri színpad is eleve különleges, szerinted ez milyen atmoszférát teremt körétek?
Gyönyörű lesz! Tavaly már játszottam ott, amikor Zsédának hangszereltem egy akusztikus műsort. Szabadtér, de mégis egy kis belső világ, maga a történelmi idő leképeződése. Olyan, mintha egy többszáz éves kis ékszerdobozban találnánk magukat. Erről eszembe is jutott egy párhuzam: érdekes, hogy mi, zenészek is ezt csináljuk, megőrzünk és továbbvisszük a magunk hús-vér valójában a múltat. Ha én egy József Attila-verset éneklek, az nem valamiféle önös érdek miatt van, hanem azért, mert meg szeretném őrizni azt a csodát, amit ő itt hagyott nekünk.