A Fekete komédiát 1965-ben mutatták be Londonban.

A történet nem valami nagy durranás: ott van a pénztelen és zseni – mármint a magát zseninek tartó fiatalember, akibe valamilyen oknál fogva belegabalyodik egy pénzes ember lánya.

1965-ben vagyunk, de az „angol világbirodalom” még kicsit ott kísért.  Az „antikvitást” nemcsak a szomszéd stílbútorai képviselik, hanem egyrészt a szomszéd hölgy, akinek apja pap volt – aki elsüt pár szentenciát és finom és előkelő - de amikor a limonádé helyett szeszesitalt hajt fel, a feltörő véleménye a máról, merőben más, mint még az ital elfogyasztása előtt volt.

Meg aztán ott van a „pénzes ember”, aki gyarmati tisztként katonás, szigorú elvek szerint kategorizálja az embereket, például akinek nincs otthon gyufája és gyertyája, az az élhetőség szempontjából igen rossz pontszámot kap.

A zseni otthonában pedig nincs gyufa – és áramszünet lesz. Sötétség. Ebben a helyzetben várunk a szereplőkkel együtt egy vak, nagyothalló (vagy csak annak gondolják?), pokoli gazdag műgyűjtőt …

Közben a szereplők száma nő: a művész és menyasszonya kettőséhez társul a szomszéd hölgy, megérkezik a menyasszony apja, betoppan az az ifjú férfi szomszéd is, akitől „titokban kölcsönvették” a stílbútorokat, megérkezik a zseni régebbi barátnője, de még mindig szerelme – megoldódni látszik a helyzet, azaz mindjárt kijavítja az elektromos hibát az angol áramszolgáltató egy migráns alkalmazottja, de tovább nem írom a történetet, akit érdekel a befejezés, nézze meg a színházban!

Ez a darab nem is a történet miatt érdekes – véleményem szerint – hanem a színpadi fény és a sötétség változása miatt.  Amikor a darab szerint fény van a szobát jelképező színpadon - akkor a színpad elsötétült.  Mi, nézők nem látunk semmit, csak halljuk a szereplőket. Aztán kialszik a villany a szobát jelképező színpadon, a történet szerint nem világít még gyufa sem, lámpa sem - s ekkor minden láthatóvá válik a nézők számára. Halljuk, amit a szereplő mond, de az „igazságot látjuk”: a művész úr leendő apósához tisztelettel akar beszélni, de közben szamárfület mutat neki. Persze, előjönnek az ilyenkor szokásos helyzetek is: sötétben kihez, hogy érünk, nyúlunk – akarattal vagy akaratlanul. Meglátjuk azt, amit a szereplőnek kellene látnia. Nevetünk a helyzeteken: hogy cserélik ki a fotelt egy kényelmetlen karosszékre, hogy értetlenkedik ezen a fotelből felálló majd oda visszaülni szándékozó ember.

Kimondottan érdekes előadás. Ne legyek olyan kegyetlen sem, hogy nem nagy durranás a történet – írtam a bevezetőben – de talán azért is van így, hogy a történet helyett inkább a látványra figyeljünk. Illetve van azért min elgondolkodni ...

Egyfelvonásos bohózat – s nekem az volt a véleményem, hogy a nézők még valamit vártak. Vége, taps, megyünk kifelé – szembesülünk a ruhatárral. Igazából a ruhatárosok a megmondhatói, hogy ilyen sokáig tart-e míg elmennek a vendégek? Nekem az volt az érzésem, hogy bár már csak pár darab kabát lógott a fogason, de az emberek ott álltak, beszélgettek kabáttal a kezükben. Valószínűleg nagy rizikó ilyenkor a büfé kinyitása…

De igazából nem is a büfé lenne a megoldás, hanem az a bizonyos másik darab a The White Liars (A fehér hazugok), mint második félidős előadás?