Kivételes időutazásra invitálják a nézőket Keleti Éva hat évtizednyi életművét bemutatva.

A pálya színe-java az 50-es évektől máig: eleven riportok, groteszk életképek, bravúros táncfotók, sztár portrék, lélekbúvár arcképek. Irodalom, színház, zene. Minden, ami kultúra és élet. De nemcsak a múlt nagyságait, hanem a ma emberét is láthatják a nézők. Keleti Éva fotóművész ugyanis újrakezdte, illetve folytatta a pályát. Csaknem harminc évnyi kihagyás után, 88 évesen megint aktívan fényképez. Lefotózta a kaposvári négyes ikrek közül még élő három fivért – hatvannégy év után újra. Sokakat fölkeresett egykori kedves modelljei közül: Törőcsik Marit, Gálvölgyi Jánost, Orosz Adélt és másokat. De több tucatnyian – mint például Maurer Dóra, Vecsei H. Miklós vagy Schiff András – most először álltak immár digitális kamerája elé.

E páratlan alkotói arcképet nemcsak több száz bemutatott művével rajzoljuk meg. A történeti, szakmai háttér mellett a személyes, családi mozzanatokat fölvillantása teszi a képes időutazást nagyon is maivá és szinte varázslattá.

Egy kiállítás, ahol a távoli ismerőssé, a jelen pedig távlatossá válik.

Kurátor: Szarka Klára

Műcsarnok, 2019. december 11. - 2020. február 2.

Kapcsolódó programok decemberben:

2019. december 15., vasárnap 15 óra - Keleti Éva könyvbemutatója

2019. december 15., vasárnap 16 óra - Szarka Klára nyitó tárlatvezetése Keleti Éva kiállításán

2019. december 17., kedd 16 óra - Keleti Éva tárlatvezetése ÉLET/KÉP c. kiállításán

Szegő György: Kémiai Menyegző

„Szoktuk volt az analóg fotózás korában a kémiát a fotó mentén emlegetni. Én most az alkímiát hívom hozzá, hogy érzékeltetni tudjam Keleti Éva kísérletét a test és a lélek harmonikus összekapcsolására, amit immár a digitális technikával is sikerrel művel. Évának majd egy évtizede volt retrospektív kiállítása a Budapest Galériában. Szarka Klára és Gáti György kurátorok az önéletrajzából idézték a mottót: „…egy életen át a fotográfia bűvöletében lenni, ez az én történetem”. Keleti Éva mostani albumához és aktuális műcsarnokbeli kiállításához újra számba vette – újra Szarka Klárával – hogy archívuma, az MTI-ben őrzött képanyaga és páratlan emlékezőképessége milyen eddig nem ismert kincseket rejt a gyakran már ikonná vált fényképein kívül. A közben eltelt tíz év alatt, a világ sokat változott – nem csak előnyére. A változás bölcsebbé teszi a képcsinálót és a válogatót. Egyre több a „kihagyhatatlan fotó”, és egyre inkább felerősödik Éva humanista fotográfus énje.

Az én a kereső művész örök témája. Nemrég megjelent életrajzi interjúkötetét olvasva belepillanthattam gyerekként „szerzett”, a túlélők számára is tragikus – a világnak feldolgozhatatlan vagy hárítandó – rémálomként elfojtott élményébe. Harmincöt éve, amikor Éva New York palotában működő szerkesztőségében külsős szerzőként foroghattam, éreztem azt a személyiségéből áradó humanizmust, aminek történelmi gyökerei akkor kibeszélhetetlenek voltak. Most megosztotta olvasóival a 75 éve vele történteket, és ez számomra kulcsa lett emberábrázoló zsenije titkának. Gyerekként, szülei, 1944-ben olyan helyre menekítették, ahol az első nap az az érzése támadt, ott nem lesz jó. Hazaszökött. Másnap a nyilasok betörtek a házba és az összes gyereket megölték. Ezután indokolt a kérdése: mi végre maradtam életben? Ki vagyok én? És amire azt írtam, feldolgozhatatlan, arra neki ott van a fotográfia mint a kérdésre újra és újra választ ígérő csodálatos műfaj. Ami képes mélyen emberi, humanista válaszokat adni azoknak a képnézőknek is, akik talán nem is teszik fel az önvizsgáló kérdést.

A „külső” világot Éva képcsinálással, empátiájával: „belső képpé” interiorizálja. Nemcsak saját lelki harmóniájának forrása ez, de fotói szemlélőinek közönyét legyőző, a belső út zárt kapuin áttörő alkotások. A „hiteles” kép békekövetei legyőzik a „hamisat”. Ez a hitelesség a színházi játék titka is, Éva sokféle fotós műfaja közül ezért is a színházi fotózás talán a legkedvesebb terepe. Ott a test gesztusai, a mimika rezdülései a világ és a színpad kódjainak hordozói, fotóival megfejthetők, közkinccsé tehetők. Különleges beleérző képességgel és tehetséggel, kompozíciós leleménnyel.

Visszatérek a bevezetőben említett nyolcvanadik születésnap óta eltelt évtized változásaihoz. A digitális fotó áttörése lezajlott. Hogyan maradhat a képcsinálás az önkifejezés eszköze akkor, amikor az új technika a fotózás antropológiáját és ergonómiáját is átváltoztatta? Az analóg idők fényképezőgépébe, sötétkamrájába a fotós szinte belebújt és ez megjelenítette művével való intim viszonyát. A kémiát. Szinte összenőtt ember és gépe, mint a felfedezők korának idején ló és lovasa. A digitális gép képernyőjére kívülről csak rátekint a fotós, így távolabbról nézi témáját is. Egészen más lett a fej, a szem, a test pozíciója, a kereső mozgás. Éva megbarátkozott ezzel az új lehetőséggel – ez is örök fiatalságának bizonyítéka. Más lett a képhordozó is – a film fizikailag eltehető volt, a kép mintegy alkimista műveletben jött elő. Ma letöltünk, winchesteren, felhőben tárolunk. Az „oly távol és oly közel” viszonyát – Éva egyik emlékezetes kötetének címe éppen ez – új dimenzióban kell megfogalmazni. Sikerül neki: a géppel, technikával való közeli viszonynál a képkészítő és témája/modellje/riportalanya közötti intim viszony az igazi tét. Ez nála nem változott, Éva ebben a legfontosabb képcsináló kérdésben magabiztos, otthonos maradt. Empatikus, személyes viszonyt tud létrehozni, villanásnyi reflexidővel megérzi a termékeny pillanatot, amely kétszáz éve, Lessing óta létező esztétikai fogalom, és szerkesztőként is képes gazdálkodni az eredménnyel.

Képkockáinak metafizikájához szép órákat kívánok a kiállítás látogatóinak és az albumát lapozóknak!”