Hamarosan érkezik a KULT Könyvek új ékköve.

                                      Az egyik legcsodálatosabb regény a szerelemről és az anyai szeretetről.

„Eszembe jutott valaha is, hogy a szüleim másba is szerelmesek voltak, gondoltam arra, hogy volt életük előttem is?”

Amikor egy kötetre úgy záporoznak a díjak és az elismerő szavak, mint a kerti szellőben a cseresznyevirág szirma, egy dolgot tehet az ember: maga is elolvassa a könyvet, hogy megtudja, mi végre az őrült hajcihő. Ann Patchett könyvének esetében hamar rá kell jönnie, a nagy hajcihő valójában az élet leghatalmasabb dolgainak: a szerelem, az anyai szeretet és az élet apró szépségeinek ünneplésének szól. Hétköznapjaink leggyöngédebb pillanatainak felmagasztalása ez a kötet, azoknak a pillanatoknak, amelyekre csak ritkán csodálkozunk rá, ezért nagy szerencse, hogy Ann Patchett egy egész regénnyi ódát írt róluk. A szerelem, a házasság és a családi kapcsolódások keserédes szépségét az apró részletek tökéletes megfigyelése adja a szövegben. De még mielőtt épp elérzékenyülnék, a szerző mindig ránt egyet a rekeszizmainkon: a kötet humora ugyanis egyedülálló.

A történet egy cseresznyéskertben játszódik, melyben idősödő farmer anyjához és apjához a vírus miatti lezárások miatt hazatér három lányuk. Cseresznyéskert és három nővér, már meg is van a szöveg csehovi aurája. De míg a jeles orosz szerzőnél erős melankólia és kiábrándultság hatja át a szöveget, addig a Tom Lake reménnyel teli és napsütéses történet.

Mivel a munkások nagy része a járvány miatt nem lehet velük, így a három lány és a két szülő szinte csak maguk kell, hogy leszüreteljék a farmon termett cseresznyét. A huszonéves felnőtt lányok a hirtelen jött közös munka lehetőségét arra használják ki, hogy kifaggassák anyjukat fiatalkori szerelméről, Peter Duke-ról, akit nagyjából annyi idősen ismert meg, mint ahány évesek most ők. Emily, Maise és Nell egy szóról sem szeretnének lemaradni, ezért ha valami miatt egyiküknek el kell mennie, megtiltják, hogy Lara tovább mesélje a történetet. Főleg az „izgalmas” részeket.

     „Most mindhárom lányom a húszas éveiben jár, de minden felvilágosultságuk és látszólagos emancipációjuk ellenére nem érdekli őket egy olyan történet, ami nem egy jóképű, híres férfiról szól. Ám az anyjuk vagyok, és tudják, hogy el kell viselniük engem ahhoz, hogy végül megkapják őt. Visszaülök a kanapéra, és újra belekezdek – jól tudom, hogy azt, amit igazán hallani akarnak, soha nem fogom elmondani nekik.” (Idézet a kötetből)

Miért olyan fontos a három lánynak, hogy ennyire részletesen hallják anyjuk fiatalkori szerelmének, Peter Duke-nak a történetét? Csak fel akarnának vágni, hogy anyjuk egy hírességgel járt? Megnyugtató a tudat, hogy ha neki sikerülhetett volna annak idején kitörni a farmerlét és a cseresznyéskert fogságából, akkor számukra is van remény? A járvány okozta szorongásban még erősebben kapaszkodnak egymásba a generációk, és ez a mesélés ebben segít? A válasz valószínűleg egyszerre igen mindenre, kiegészítve azzal, hogy minden családnak szüksége van mítoszokra, olyan történetekre, melyeket hallva kicsit megemelkedik a lélek, és felülről látjuk az életünket.

     „Most mindhárom lányunk itthon van. Emily visszajött a farmra, miután elvégezte az egyetemet, míg Maisie és Nell, akik még iskolába járnak, márciusban tértek vissza. Szorongó tavasz volt világszerte, bár a konyhaablakunkból ugyanolyannak látszott, mint minden más tavasz Észak-Michiganben: nedves, esős és hideg, aztán jön egy késői nagy havazás, aztán a hirtelen felmelegedés, utána pedig a virágzó fák látványa. Emily, Maisie és Nell ügyet sem vetettek a fákra, helyette inkább az ép eszüket rombolták a hírekkel. Végül elértem, hogy este ne kapcsoljuk be a tévét, mert ha néztük, utána egyikünk sem aludt.” (Idézet a kötetből)

Lara Kenison fiatalkori szerelmi története tehát nem csak arról szól, hogy milyen volt eljátszani számára 16 évesen, 20 évesen, majd 24 évesen is Emiliy Webbet A mi kis városunk című darabban, és a legutolsó játék alkalmával megismerkedni a később igazi hírességgé váló Peter Duke-kal. Története arról is szól, hogy kénytelen visszaemlékezni huszonéves önmagára és akkori gondolataira, és ezáltal közelebb kerülni a lányaihoz. Mintha újra magára kellene öltenie azt a százszorszép mintás ruhát, amit fiatal korában ő is hordott, és a lányai is sorban utána.

Nemrég Patchett megkapta a National Humanities Medalt, többek között azért, mert tökéletesen tudja szavakba önteni „az emberi természet szépségét, fájdalmát és összetettségét”. A Tom Lake című regényben ez az érzékenység olyan szépen virul, mint a százszorszépek Lara Kenison cseresznyéskertjének a végében, a domboldalon.

     2020 tavaszán Lara három lánya visszatér a Michigan északi részén található családi gyümölcsösbe. Cseresznyét szednek, és közben kérlelik anyjukat, beszéljen Peter Duke-ról, a híres színészről, akivel annak idején együtt lépett színpadra a Tom Lake nevű társulat tagjaként, és kettejük között érzékeny szálak szövődtek. Miközben Lara felidézi a múltat, lányai végiggondolják saját életüket és anyjukhoz fűződő viszonyukat – ennek során átalakul az egész világról alkotott képük. Amiben biztosak voltak, azt most teljesen másképp látják. A Tom Lake töprengés a fiatalkori szerelemről és a házasévek alatti szerelemről, arról, hogy hogyan éltek a szüleink, mielőtt mi megszülettünk. Reményteli és elégikus történet – azt vizsgálja, mit is jelent boldognak lenni, miközben a világ darabjaira hullik. (Fülszöveg) 

Ann Patchett PEN/Faulkner-díjas regényíró, Los Angelesben született, jelenleg Nashville-ben él. Ez a kilencedik regénye. The Dutch House című könyvét Pulitzerre jelölték. Művei több mint harminc nyelven olvashatók.

     „Emily meggyőződése, hogy neki Malibuban kellene élnie a filmsztárral, akit az apjának tartott, úgy jött és ment, akár a láz. Napokra, sőt, hetekre is alábbhagyott, hogy aztán újra fellángoljon, épp akkor, amikor a legsebezhetőbbek voltunk. Közölte velem, hogy rosszul van tőlünk, hogy utál tinédzser lenni, utálja a testét, hogy nem akar egy cseresznyéskertben ragadni, hogy neki nagyobb tervei vannak. De ezt nem tudta szavakba önteni, még önmaga számára sem.” (Idézet a kötetből)

Eredeti cím: Tom Lake
Fordító: Csonka Ágnes
Kiadás éve: 2024 - 21. Század Kiadó
Keménytáblás, védőborítóval