Cinkefőző fesztiválon jártunk Szatmárcsekén

2011. febr. 23. vikusz Hozzászólok

Már 13-adjára rendezik meg a cinkefőző fesztivált, én mégis csak néhány éve hallottam róla. Azóta tervezem, hogy ellátogatok a fesztiválra, ami idén végre sikerült.

Amikor leszálltam a vonatról Nyíregyházán édesapám felvilágosított, hogy ez a kis szabolcsi falu olyan 90 km-re van Nyíregyházától. Gondoltam már ha ennyit utaztunk idáig, az idő is szép, miért hátrálnánk meg néhány kilómétertől. Így végre pontot tehetek egy évek óta tervezgetett történet végére.

Azt kell, hogy mondjam nem bántam meg. Szatmárcseke a magyar-ukrán határ közelében található, olyan még híres települések szomszédságában, mint Túristvándi, itt található egyike az ország kevés még működő vízimalmának. Tarpa, a szilvalekvár és pálinka őshazája, vagy Tiszacsécse, Móricz szülőháza. Bár lehet ezek a nevek csak nekem mondanak sokat, mint Szabolcsi lakosnak.

Szatmárcseke sem csak a cinkéről híres. Aki járt már itt, ismeri a híres kopjafás temetőt, ahol sírkövek helyett, az indián totemekhez hasonlító, csónak alakú fekete fejfák állnak. Arról nem is beszélve, hogy a legnagyobb dolog, ami Szatmárcsekéhez kapcsolódik az maga a magyar himnusz, amit Kölcsey itt fejezett be.
Na de maradjunk a cinkénél. Olvastam én recepteket a cinkéről, de nem igazán tudtam elképzelni mi az, amíg élőben nem láttam. Igazából a krumplifőzelék és a krumplipüré közti átmenet, pirított szalonnával és sült kolbász darabokkal. Szabolcsban mindig is nagy volt a szegénység. A cinke is a szegény ember eledele. Olcsó alapanyagból készült laktató étel.
Mikor megérkeztünk a faluban a parkoló kocsik számából lehetett már látni, hogy bizony jó helyen járunk. Az általános iskola udvarán állították fel a standokat. Tavaly elverte az eső a fesztivált, ezért fedték le az egész udvart fóliával. Azt hiszem csúcsidőszakban érkezhettünk, olyan két óra tájt. Sajnos a főzőversenyről már lemaradtunk, de a zsűrizés épp akkor kezdődött az általános iskola egyik tantermében.

A tornateremben több standot is felállítottak a különböző környékbeli falvakból érkezett csapatokat. A közönség boldogan eszegette a kóstolójegy fejében vehető finomságokat. Ahogy beléptünk a Szatmárcsekei standon, már pálinkával kínált minket egy helyi erő, aztán előkerült egy tálca házi sütemény jó vastagon töltve szilvalekvárral. Olyannal, amiben megáll a kanál, ilyen csak ezen a környéken készül. Megmondom őszintén, ilyen kedves fogadtatásra nem számítottam. Ilyen mértékű vendégszeretetet még egy fesztiválon sem tapasztaltam. Úgy fogadják a vendéget, mintha rég nem látott ismerőssel találkoznának.
Aztán körbevizsgáltuk a többi standot a tornateremben. Volt itt mézeskalács dísz koszorúba fonva, vagy búzába tűzve, házi dobostorta, puliszka aszalt szilvával, frissen sült almás pite két ujjnyi almával vastagon töltve.

A kinti standokon is találtunk ismeretlen népi ételeket. Szatmárcseke kinti standján egy öreganyó, aki úgy nézett ki mintha a meséből lépett volna elő, kínálgatta a pezsgős pogácsát. Mint megtudtuk nem a pezsgőről hanem a pezsgő szódabikarbónáról kapta a nevét. Ezt szilvalekvárral és tejföllel kell fogyasztani és bár bizarrul hangzik, tényleg finom. Sőt annyira megtetszett ez a kombináció, hogy már majdnem megkóstoltam az egyik standon a kapros-tejfölös szilvalekváros lapcsánkát, csak aztán szerencsére rájöttem hogy ez az étel vagy vagy alapú és nem a kettő egyszerre. A kaprot amúgy se szeretem.
A fesztivál nemzetközi. A vendégszereplő Brazil és burgenlandi táncegyüttesnek is volt saját standja. Valamint igen sok erdélyi város képviseltette magát, akik részben a fesztivál hangulat kedvéért és a kapcsolattartás miatt jönnek csak ide. A sződemeteri standon például mindenkinek ingyen kínálgatták a jóféle házi pálinkát, senkitől nem fogadtak el kóstolójegyet.

Az utolsó standoknál már csak a szemünket legeltettük. Volt lapcsánka, kötött tészta leves, zakuszka, hólabda, strudli és még sok hagyományos magyar finomság. Amikor már végképp degeszre tömtük magunkat édesapám odaszólt egy hölgynek, aki egy tál gőzölgő töltött káposztával haladt el mellettünk: hogy köszönjük de ezt igazán nem kellett volna. Erre ő azt mondta a szatrmácskei kunyhóban szívesen megvendégelnek minket. És tényleg így volt. Egy fiatal asztaltársaságnál kerítettek nekünk helyet. Pálinkával és enyhén csípős málékásás töltött-káposztával kínáltak minket a helyi asszonyok. Ők azt mesélték a szilvalekvárfőző fesztivál is legalább ilyen hangulatos és az két napos mert 24 óráig kell főzni a szilvát.
Ilyen mértékű vendégszeretetet rég tapasztaltam. Nem hiába viseli az „Észak-Alföldi Régió Ajánlásával” címet. Aki eljön ide szinte, a világ végére az nem megy innen keserű szájízzel haza, sőt örömmel fog ide visszatérni.

További képek itt!

Szatmárcseke honlapja: www.szatmarcseke.hu