Pigniczky Réka rendezésében, a Nemzeti Filmintézet (NFI) támogatásával és az 56films gyártásában egész estés dokumentumfilm készült a legendás Kaláka együttesről - megalakulásuk 55. évében. A filmet az 56 Films gyártotta és forgalmazza.
Egy színházi előadásnak minimum „két oldala” van: egyik maga a mű, a másik pedig a produkció.
Miről szól a mű az én olvasatomban? A 17 éves Alan egy éjszaka megvakít az istállóban hat lovat. Emiatt a bíróságra kerül, ahonnan „kimenekíti” a bírónő. A kisváros kórházába viszi a jónevű, jóhírű Dysart nevű pszihológushoz. Miközben Dysart megpróbálja megtudni mi történt és hogyan történt a fiúval, a saját problémái is felszínre kerülnek.
Alan mentálisan súlyosan sérült, valószínűleg már születése óta vagy legalábbis kisgyerek kora óta – de ezt sem a mélyen vallásos anyja, sem az ateizmusát hirdető apja nem veszi tudomásul, mint betegséget. „A fiú nem olyan, mint amilyennek kellene lenni” - körülbelül ez a véleményük róla. Az apja már régóta nem tudja elfogadni, az anyja ez után e tette után vonul ki látványosan a gyereke életéből: „nem felelős a fia cselekedetért” mondogatja mentve magát.
És Dysart? Dysart, akinek sikertelen a magánélete, nem találja meg munkájában az örömöt, aki egészen másként szeretne élni - most találkozik egy olyan emberrel, aki legalább az őrültség percei alatt boldog, s aki a „tiszta perceiben” kényes kérdéseket tesz fel neki, ráébresztvén a pszichológust önmaga nyomorúságára, annak kiéletlen, elnyomott vágyait felerősíti benne.
Dysart mindent megtud, ami Alan diagnózisának megállapításához kell. Alan extatikus lovaglásaikor mintha kentaur lenne: a ló és ő egyek. Máskor a ló – Eguus – Alan istene. Az igazságszérum hatása alatti beszélgetés végén Dysart a „kentaurt” szétszakítja lóra és Alanra. Miközben a vonagló, vergődő, véres arcú (megvakított?) Alannak Dysart megígéri, hogy meggyógyítja – most hazudok, mondja rögtön a pszihológus – Dysart mintha Equus megüresedett helyére állna be. Ő lesz Alan új isten? Nincs katarzis a mű végén, csak nagy kérdőjelek.
(Peter Shafferről, a szerzőről egy 2006-os cikket találtam az interneten – 80. születésnapja alkalmából íródott – http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kjb/0/30488/1 ).
Produkció.
Nem vitatható, hogy Alföldi Róbert személyisége meghatározó eleme az előadásnak. Jellegzetes hanghordozása avagy stílusa a cinikus, kiábrándult, negatív hősökhöz avagy áldozatokhoz illik. Én szerettem volna jobban érezni a darabban, hogy valahonnan valahová eljutott, szerintem a mű végén sem volt sokkal negatívabb személy, mint az elején.
Szamosi Donát „hülyét játszó (reklámverseket hajtogató) alakja”, „cigerettázó teanegere”, „extázisban felmagasló alakja a lovon” , mind olyan szituáció, amely lehetőséget ad színészi képességeinek bemutatására, s Szamosi jól él a lehetőséggel.
Kútvölgyi Erzsébet anya alakja szépen átfordul a látszólag békés, szeretetteljes kapcsolatból, s megmutatja mélység nélküli voltát: ami problematikus, az már nem az én hibám.
Kőszegi Ákos az apa alakjának megformálásában a kisstílűséget, a tehetetlenséget és a tényekkel való szembenézés hiányát érzékelteti. Fantasztikus, ahogy remeg a keze a zsebében – sokat mond szavak nélkül is.
Béres Ilona hangja az, amely valamiféle kapaszkodót jelent ebben a torz történetben. A bírónő szerepbeli jóindulatát remekül kifejezi – és csak a történet utógondolása részemről, hogy vajon valaha rádöbben-e, hogy mekkora kárt okozott Alan-nek ?
Holecskó Orsolya, Jill – a be nem teljesedett testi kapcsolat kamaszlánya. A buszra várva felcsillan játéka, s szerintem kár, hogy némely jelenetben szaladgáltatják (Alant is) ahelyett, hogy szavaival, gesztusaival eljátszatnák vele a történést.
Ló-emberek. Jók. Jó a jelmezük, jók a mozdulataik ( a plakáttal ellentétben senki se várjon élő lovat a produkcióban). Elhelyezésük a színpad hátulján ugyanúgy emlékeztethet arra, mintha boxokban állnának – de az is elképzelhető, hogy szentély-fülkékben.
Színpad – hatalmas és üres. Két szélén a távolság: békésnek tűnő családi otthon és az orvosi szoba. A kettő között pedig egy „híd” vagy „út”, amely a társadalomból vezet. Egy baj van vele, hogy a nézőtér hátsó soraiban az itt zajló jelenetek nem láthatók - kár. A színpad közepe pedig variálható tér, a bezártság vagy éppen a szabad vágta tere. Hátul pedig a lezárás, a normál elme szerint istálló, a zavart szerint az istenek helye.
És itt kellene következni: jó előadás?
Ha érdekel a téma, mármint az őrültség megjelenítése és erre adott torz és kegyetlen válasz a környezettől, vagy azt is mondhatjuk a társadalomtól – ajánlom.
Ha szereted a szereplőket, s kíváncsi vagy hogyan birkóznak meg az adott szereppel – ajánlom.
Ha össze akarok hasonlítani az 1980-as előadást a mostanival – ne feledd, akkor az 1980-as önmagaddal is szembe kell nézned – ajánlom.
De akár tetszik a téma, akár nem – akár színészek miatt nézed meg, akár ez hidegen hagy – így is, úgy is a mostani színházi évad egyik érdekes, elgondolkodtató előadásáról van szó.
A 2011. november 16-i bemutató után a közönség sokáig, hosszan tapsolt. Mindenki saját maga tudja, hogy miért……
